Hangversenyre invitáltak janu­ár elején: a Zene­akadémián a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara különleges orosz programmal lépett fel. A koncert értékét ugyancsak növelte, hogy a zenekar élén a frissen kinevezett főzeneigazgató, Héja Do­monkos állt. A művésszel néhány hónappal korábban Augsburgban ké­szí­tettem interjút, viszont akkor nem említette, hogy az egyik legjobb ha­zai zenekar élén képzeli el jövőjét. A na­pokban egy tévés beszélgetésben is szerepelt, úgy nyilatkozott, hogy végre hazatért. 

Kezdésként egy számomra is­me­retlen művet, Rimszkij-Korszakov Me­se Szaltán cárról szvitjét hallhatta a közönség. Az opera kevésbé ismert a nagyközönség előtt, egy részlete viszont, a Dongó gyakran előadott bravúrszám, ez viszont kimaradt a szvitből. A mű igazi karakterdarab, megcsodálhatjuk a cár távozásának eleganciáját, a ví­zen hánykolódó hor­dó kalandját és a három csoda zenei sokrétűségét, mindezt a hömpölygő nagy orosz lélek ki­fejezőeszközeivel.

Számomra az est fénypontja Muszorgszkij A halál dalai és táncai című dalciklusa volt. Nagy érdeklődéssel vártam a műsorszámot, hiszen olyan nagy előadók interpretálásában hallot­tam, mint Jevgenyij Nyesztyerenko és Polgár László. A két művész előadása nemcsak kivételes hangjukkal, de színészi játékukkal is emlékezetes ma­radt. Lemezgyűjteményem megbe­csült darabja az a CD-lemez, amin a világhírű énekesnő, Galina Visnyevszkaja énekli a direkt az ő számára készült Sosztakovics-féle átiratot, az előadó a dalok népszerűsítésében oroszlánrészt is vállalt.
Tehát – legalábbis részemről – fel volt adva a lecke az előadó, Mihai Damian román baritonénekesnek. A művész ne­ve nem volt számomra ismeretlen, a 6. Marton Éva Nemzet­közi Énekversenyen szép eredménnyel szerepelt, s a ko­lozsvári magyar kö­zönség is gyakran hallhatja a Kolozs­vári Magyar Operában. Az énekes hangszíne kellemes, a ma­gasságoknál éreztem némi hiányt, a hangereje viszont be­töltötte a termet. A művet nagy lel­kesedéssel adta elő, pianói különösen tetszettek, viszont a két nagy elődjénél említett színészi megformálásra, kü­lönösen a Bölcsődalnál és a Trepaknál, nem helyezett hangsúlyt. A művész nagy tapsot kapott, s meggyőződésem, hogy a szervezők jelenleg nem is találhattak volna méltóbb előadót itthon nála.

Ezt követte a hangszerelés csodá­jának tartott Muszorgszkij–Ravel Egy kiállítás képei című alkotása. A mű – általam jobban kedvelt – eredeti zon­goraváltozatát legutoljára Párizsban élvezhettem a kétezres évek elején a híres olasz pianista, Aldo Ciccolini elő­adásában. A hangverseny azért is emlékezetes marad, mivel a Mester akkor már a nyolcvanas évei felé járt, s néhány évre rá el is távozott közülünk.
Ezúttal az előadás mind a zenekar, mind Héja Domonkos számára igazi jutalomjáték volt. A programzene igen­csak eltérő karakterisztikus tételeit a karmester – mint Augsburgban meg­ismertem – széles gesztusokkal vezé­nyelte, a zenekar pedig minden rez­dülésére kiválóan reagált, a záró Kijevi nagykapu tétel feltette a műre a koronát. A tévés beszélgetésben különösen dicsérte az együttes vonósainak egy­ségét, ezt magam is érzékeltem. Szép estének lehettem részese, örülök, hogy a sokat látott Mester hazatért, s nem sok idő kellett, hogy összeszokjon zenekarával.