A magyar–szlovén szár­­mazású, de Svájc­ban élő és svájci nem­zetiségű Ilma Rakusa író és műfordító francia, orosz, szerb-horvát és magyar műveket fordít németre: többek között Kertész Imre és Nádas Péter műveit is lefordította német nyelvre. Verseket, novellákat, esszéket publikál, és 2009-ben megjelent Mehr Meer (Rengeteg tenger, Magvető Kiadó, 2009) című önéletrajzi ihletésű regénye, amellyel a könyv megjelenésének évében elnyerte a Svájci Könyvdíjat.

A 2023-ban magyarra for­dított és a Bookart Kiadó gondozásában megjelent köte­tében (Magány pergő errel, eredetileg Einsamkeit mit rollen­dem „r”. Erzählungen, 2014) tizennégy elbeszélés olvasható, amelyek „darabjait Rakusa évek munkája során gondos figyelemmel gyűjtötte össze, hogy megmutassa nekünk a nyelvjárások, kultúrák, helyek és emberek kavalkádjának ottho­nosságát és az ebben megbúvó otthontalanságot”, fogalmaz a Látó 2024. decemberi számában Tamás Zsófia a svájci szerző könyvéről. Az elbeszéléseket Márton László és Tatár Sándor fordította magyarra.
Míg az első hét elbeszélés címeit személynevek alkotják, a kötet második felében hely­nevek szerepelnek címként: a személynevekkel rendelkező elbeszélésekben életutakat, em­beri tapasztalatokat és tör­téneteket oszt meg az én-elbeszélő, mely történetekben a kötet címében is szereplő magány a közös téma, illetve az, hogy hányféle oka lehet a magánynak. Az elbeszélések második felében a szereplők helyett különböző helyek, terek kerülnek előtérbe: ázsiai és európai vidékek, változa­tos helyszínek, amelyeknek „életé­be” ad betekintést a lekisebb részletre is kíváncsi és figyelmes elbeszélő. A szö­vegekre nem jellemző a csattanószerű le­zárás: a vá­ratlanság legfentebb abban ragadható meg, hogy az el­beszélés ott ér véget, ahol az olvasó nem várná.
A kötetben „az otthontalan otthonosság tájképeit és jellem­rajzait találjuk” – olvasható a könyv fülszövegében. „Az Én-elbeszélő új meg új b­a­rátságokat köt, személyisége gazdagodik általuk, miközben a veleszületett, örök idegenség mindenkitől eltávolítja” – írja ugyanott. Az úton levés és az otthon elha­gyása, a kényszer okozta mig­ráció számos el­beszélésben elő­térbe kerülő téma.
A szerző, aki gyerekként Buda­pesten, Ljubljanában, Trieszt­ben, majd Zürichben élt, ahonnan fiatal felnőttként Párizsba, majd Leningrádba köl­tözött, később visszatért Zürich­be, az 1749 online világ­irodalmi magazinnak adott interjúban így nyilatkozik az utazásról, költözésről: „Gyer­mekkoromban nagyon sokat költöztünk, és ez nem volt min­­dig könnyű, a Rengeteg tengerben írok erről. Triesztben nagyon jól éreztem magam, és maradtam volna is. Aztán édesapám elhatározta, hogy Svájcba akarja vinni a családot, demokratikus országba. […] De azért van itt egy árnyalat. Most is szeretek utazni, min­dig is sokat utaztam, mert kíván­csi vagyok, mert érdekel a vi­lág, és szüleim is biztattak, a világ nyitott és érdekes, tanuljunk, lássunk világot. Szóval a koz­mopolitizmus abszolút benne van a biográfiámban. Mégis, előfordul mostanában, hogy utazom valahova, ott állok egy állomáson, és rám tör valami gyermekkori fájdalom, hogy már megint tovább kell menni, ismét állomások, vonatok. Valami enyhe trauma, és akkor legszívesebben otthagynám azt az állomást, és csak bebúj­nék az ágyba. Tehát mindkét viszony fellelhető az életemben és az írásaimban is”.
Hasonló kettősség figyelhe­tő meg a kötet elbeszélései­ben is: új barátságokban rejlő ide­gen­ség, ismerős tájakban levő ott­hontalanság, személyes kap­­cso­ló­dásokban meg­bújó magány.