Én nem akartam, hogy az olvasó sze­resse a hőseimet. Azt akar­­tam, hogy lássa őket – mond­ja Vincenzo Latronico olasz író egy inter­­júban A tö­kéletesség cí­mű regénye szereplőiről. Szo­katlan ki­jelentés, de Latronico meg is indokolja szavait: úgy akar bemutatni egy világot, hogy az olvasó felülnézetből lássa azt, és ne a szereplők szemével.
Milyen világról van szó, kik ezek a szereplők? A rö­vid idő alatt sikeressé vált regényben két karakterrel találkozunk, egy fiatal olasz párral, amelynek tagjai egy olyan generáció kép­vi­seletében jelennek meg, akiket mai fogalmainkkal kreatív szakembereknek ne­vez­hetünk. A kreatív szak­emberek a digitális szfé­rában dolgoznak, különféle szöveges és vizuális tar­talmakat hoznak létre, fel­használva a webfejlesztés legfrissebb eljárásait, leg­látványosabb elemeit, hasz­nosítva kommunikatív kész­ségeiket és kreativitásukat. Ez a munka nem köti mű­velőit egy adott fizikai térhez, tulajdonképpen bár­hol végezhetik, bárhol él­hetnek, bármikor odébb köl­tözhetnek, akár egy másik országba is, kedvük szerint váltogatva életük helyszíneit. Ők a laptopnomádok, akik bárhol megtalálják/kiala­kítják maguknak azt a kör­nyezetet és életmódot, amely munkavégzésüknek és szórakozási igényeiknek megfelel. A napjaink je­len­ségeit vizsgáló társadalom­tudományoknak megvan­nak erre a szakkifejezései: ők a digitális nomádok, az expa­tok (ex patria – a szülőföldön kívül), akik szülőhelyük­től távol él­nek és dolgoznak, kön­nyen váltogatják éle­tük helyszíneit, de nem ala­­kítanak ki mély kötődést és kapcsolatokat az új helyszínek egyikével sem. Latronico re­gé­nyé­nek – tu­lajdonképpen ki­zárólagos –  sze­replői, Tom és Anna en­nek az életformának a képviselői. Olaszországban születtek és nevelkedtek, de hamar ráunnak a délolasz kisvá­ros langyos nyugalmára, és Berlinben próbálnak sze­­­rencsét, a digitális no­mád fiatalok kedvelt vá­ro­sában. Társaságuk a hozzá­juk ha­sonló életformát folytató fiatal expatcsoport, amellyel szabadidejükben csa­patostól járnak szórakoz­ni bárokba, galériákba, diva­tos szabadidőközpontokba. Kap­csolódásaik ugyanakkor nagyrészt a kö­zös­ségi média felületein ala­kul­­nak: a meg­osztott mu­tatós fotók, az ott kicserélt információk nem­csak helyettesítik a valós közössé­get, hanem egy sajátos közeget alkotnak, ahol a vizuális tér­ben létrehozott világ már-már valóságosabbnak érzé­kelhető hely lesz, mint maga a fizikai tér.

Életük színterét tárgyak né­pesítik be. A regény kezdő ol­dalain mintha hosszú, lassított felvételen pásztáznánk végig Anna és Tom lakását, a bútorokat, a növényeket, a berendezés kellékeit. „A környezetük, ame­lyet ők maguk választottak és alkottak meg, ahol aludtak és dolgoztak, az egyetlen kéz­zelfogható megnyilvánulása volt annak, kik is ők.” Ez a környezet viszont attól válhat csupán az önmeghatározás eszközévé, ha a róla készült fotók körbeszaladnak a kö­zösségi médián, a valóságot megkétszerező, a valóságnál tulajdonképpen fontosabb szi­mulákrumként. A fogyasztói kultúra parancsának enge­delmeskedve Anna és Tom hajszolja az újabb és újabb tárgyakat, megvásárolható kellékeit életüknek, szüntelenül keresve azokat, amelyek leg­inkább kifejezhetik: kik is ők tulajdonképpen. A tárgyak ekképp válnak fontosakká, hisz általuk rakható össze az a környezet, amelyet valójában a közösségi oldalakon történő megmutatás szándékával ala­kítanak. Azt a tökéletességet keresik, ami csakis egy jól megtervezett, megszerkesztett és megosztott vizuális tartalom, a kép által érhető el.
A csoport, amelyhez a fiatal pár tartozik, gyakran változtatja tagjait. Az emberek kilépnek, eltűnnek, helyükben újak je­lennek meg, akik nem sokban különböznek az előzőektől. Anna és Tom – bár látszólag gondtalan és irigylésre méltóan laza életet élnek – szép lassan valami megfoghatatlan üresség-érzéssel szembesülnek. De nem azért növekszik bennük a hiányérzet, mert kiszakadtak valahonnan, és nem tudnak beilleszkedni máshová. Ugyan­ilyen életvitelt folytató nem­zedéktársaikhoz hasonlóan egy kultúrák közti térben élnek, amelyben nem kötődnek sem az új környezethez – nem is érdeklődnek annak sajátosságai iránt –, sem ahhoz, amelyet maguk mögött hagytak. Csak egy szűkebb közeg életmódja, életvitele által képesek meg­határozni önmagukat, de mintha ez egyre kevésbé si­kerülne.
Úgy döntenek, hogy helyet változtatnak. Lisszabon lesz életük következő állomása, ahol viszont nem találják a helyüket, a munkavégzés terén számításaik nem teljesen jön­-
nek be, környezetüket unal­masnak, érdektelennek találják. Innen is továbbvándorolnak, Szicíliában látnak megnyíl­ni egy olyan új lehetőséget, amely számításaik szerint akár gazdaggá is teheti őket. Ezen a helyen egy szálláshelyet és szabadidőközpontot kívánnak létrehozni, amely gondosan összeválogatott elemekből álló, kreatív fantáziával elkép­zelt környezetben kínál kikap­csolódást az oda­látogatóknak. De legalább ennyire fontos – ha nem még fontosabb – a hely látványvilágának megter­vezése a digitális szférában.
Vajon sikerrel jár leg­újabb vállalkozásuk? És ma­gukra találnak hőseink? Si­kerül megszabadulniuk a hiába­va­ló­ság érzésétől, az ürességtől? A regény utolsó fejezete talányos megoldással a tervezett jövőt vetíti előre. Mintha az olvasó is egy megkettőzött világ­ba kerülne: nehéz eldönteni, hogy amit olvasunk, az a fi­zikai valóság-e, vagy annak képi szimulákruma. Amikor a szálláshely egyik (valóságos? virtuális?) látogatója megosztja tapasztalatait egy internetes felületen, úgy tűnik, hőseink végül mégiscsak elérték a vá­gyott tökéletességet. „Tényleg minden tökéletes – írja az Insta-sztoriban. – Pont olyan, mint a képeken.”