Iszfahánt mindenhol Irán egyik legszebb városaként emlegetik, de nevezik Kelet Párizsának is. Ezek a jelzők valószínűleg a csodálatos mecsetjeinek, ragyogó tereinek, kellemes parkjainak és nem utolsósorban virágzó kézművességének köszönhető.
Iszfahán az ország középső részén fekszik, nagyjából 400 kilométerre Teherántól, mintegy 1500 méter magasan, a  Zajánderud folyó termékeny völgyé­ben, hegyekkel körülvéve. A 2025-ös becslés szerint lakosainak száma körülbelül 1,5 millió, a vonzáskörzettel együtt mintegy 2,2 millió. Előbb a pártusok fővárosa volt a 3. században, majd a Szászánida, azaz az Újperzsa Birodalom idején lendült fel. A 16. század végén építik meg a most is látható impozáns és gyönyörű főterét, mely ma az UNESCO világörökség része.

Azt hiszem, hogy ha a sokféleképp emlegetett – Naqsh-e Jahan vagy Sah vagy Imám – központi terén kívül mást nem láttam volna belőle, akkor is csodás élménnyel maradtam volna. Az 1598-ban elkészült, 522 × 164 méteres, kétszíntű árkádokkal szegélyezett, pá­zsittal, bokrokkal, tavakkal és padokkal kényelmessé tett terület a világ második legnagyobb tere a híres-hírhedt pekingi Tienanmen tér után. A zöld felületeken baráti csoportok meg családok pik­nikeztek jókedvűen, és barátságosan fordultak felénk. Jó lett volna több, sokkal több idővel és szabadsággal rendelkezni ott, hogy mi is leülhessünk, esetleg esze­gessünk-iszogassunk is valamit, de leginkább gyönyörködni a még így, a kissé kopott színeivel is pompás térben, élvezve az egész hangulatát. Csak egy pillantás és fotószünet erejéig bámészkodhattunk: szemrevételeztük a két híres mecsetet – a Lotfullah és az Imam – és az Ali Qapu-palota külön­leges épületét, amely a szafavida ural­kodók rezidenciája volt.
Látogatásunkat a Chefel-Sotoun pa­vi­lon­nál kezdtük, amely a híres tér mellett található, és szépsége meg han­gulata méltó hozzá. A kertjében is gyönyörködtünk és sétáltunk, gazdag növényzete, sétányai, lugasai rendkívül vonzóvá teszik, bizonyság rá, hogy nagyon sok ifjú, de feketébe öltözött, ám attól még jókedvű hölgycsoporttal találkoztunk, akik nagyon szívesen hagyták fotózni magukat.
A mecsetek nagyon szépek voltak. A Lotfollah (1603–1619) volt az első dzsámi, amely a téren megépült, és ide csak az uralkodócsa­lád járt. A Sah mecsetet (1611–1629 kö­zött készült) aztán mindenki előtt meg­nyitották. Pompás kalligráfiáik meg a hihetetlen aprólékossággal kidolgozott mozaikjaik kivételes gyönyörűséget jelentettek. Oszlopos csarnokaik rend­kívül hatásosak, bár sok helyütt eléggé kopottak. Szerencsére folynak a felújítási munkálatok.
Kissé arrább, ahova a bazáron keresz­tül (is) eljuthatunk, egy hasonlóan híres és még régibb, tulajdonképpen a város első mecsetje, a Péntek-mecset található, egy szintén grandiózus, de a központinak nagyjából egy negyedét kitevő, több mint 20 000 négyzetméteres térrel, melyet szin­tén árkádok zárnak közre. Csend és nyugalom honol arrafelé. A híres mecse­tet jó 1200 évvel ezelőtt, még a damaszkuszi kalifa kezdte el építtetni, és azóta folyamatosan, organikusan bővül. Alapszíne a kék meg a sárga, de sok helyütt a gyönyörűen faragott, sokszor téglákból kirakott kőfalak látszanak, ám még ezek is szebbnél szebb mintákban vannak elrendezve. Láttuk a nagyon régi, ma már vakolatlan, de gazdagon díszített ősi részét is, vastag, impozáns és nagyon hangulatos téglaoszlopos termeivel. 
Élmény volt mindezeket végigjárni. Nem gondoltuk, hogy az épített örökség adta gyönyörűség még fokozható lehet. Aztán kiderült, hogy mégis.