Fennállásának 50. évfordulóját ünnepli a gyer­gyó­szárhegyi művésztelep. A jubileumi ünnepségsorozat részeként több kiállítás nyílt, művésztelepet és rezidenciaprogramot szerveztek, album jelent meg. Ma Lojálisok címmel nyílik kiállítás Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában. A tárlat kurátora, a művészkörökben Bütyökként ismert Ferencz Zoltán képzőművész, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője a kiállítás céljaként fogalmazta meg körbejárni és válaszokat keresni a képzőművészeti alkotói fejlődés kérdésére, a művésztelepek szerepének pozícionálására az erdélyi és a magyar kortárs képzőművészet világában.

A jubileumi rendezvénysor részeként jelent meg a művésztelep és finanszírozója, a megyei önkormányzat támogatásával a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) gondozásában megjelent Szárhegy. Az idő(m)érték vonzásában című kötet, amely a község életének, s benne, attól elválaszthatatlanul a művésztelep történetének átfogó keresztmetszetét adja. Az alábbiakban a kezdeteket, illetve Zöld Lajos néhai munkatársunknak a telep létrehozásában betöltött szerepét bemutató szövegrészleteket válogattunk a kötetből.

A tábor kezdetéről a Művelődés folyóirat 1990-es, 4–5. számában találtam meg Zöld Lajos újságírónak, a gyergyószárhegyi alkotótábor egyik alapítójának Gagyi József által lejegyzett szavait. „Apró kezdeményezésből indult el, azért hoztuk létre, hogy legyen ürügy a ferences kolostor és a Lá­zár-kastély újjáépítésére. […] Szárhegy abban különbözik a többi képzőművészeti tábortól, hogy itt mind a három fő műfaj találkozott: a festészet, a szobrászat és a grafika. De a népművészet, az építészet és az irodalom ugyancsak helyet kapott, így vagy úgy, minálunk.” Fontosnak tartom kiemelni ezt a részletet, hiszen arra világít rá, hogy az alkotótábor és a Szépteremtő Kaláka milyen szorosan összefüggött egymással. Mint folytatja, a félig összedőlt kolostort 1974-ben hozták helyre annyira, hogy néhány szoba használható legyen, így meghívtak harminc képzőművészt feleségestől, gyermekestől. A népművészeti tábort 1978-ban szervezték meg először, s ahogyan fogalmaz: szegénységük hozta létre, hiszen bútorra, berendezésre volt szükségük. „A kolostort, az erdélyi építészet egyik remekét sikerült rendbe tennünk. Miért ne rendeznénk be népi bútorral? Meghívtunk vagy hetven faragót, kovácsot, hímző-, fonóasszonyt, keramikust. Csak az anyagot kellett nekünk megvásárolnunk, a többit ők rendezték: fúrtak, faragtak. Nekik köszönhetően később a lovagtermet is olyan faragott székekkel szereltük fel, amelyekből egynek kétezerötszáz lej az ára. Van belőlük vagy százötven. Volt egy restaurálási táborozásunk is. Kiváló építészeket, mérnököket hívtunk meg egy hónapra, hogy készítsék el a restaurálási terveket, amelyek egyébként nagyon sokba kerültek volna. Ennek a haszna kettős volt: nemcsak a grafikusok, festők, szobrászok, népművészek, hanem az építészek is otthonra találtak Szárhegyen. Így vált a szépszeretet igazi központjává Szárhegy. Igyekezetünket el is neveztük Szépteremtő Kalákának” – olvasható az 1990-es visszaemlékezésben. (Péter Ágnes: Amikor Szárhegy a szépszeretet központja lett).

A kastély és a kolostor megmentése elsősorban Zöld Lajos szervezőmunkájának és kiterjedt támogatói körének köszönhető. Ha nincs ő, ezt a kincset is széthordták volna az 1990-es években egymást követő perekig, mint Erdély-szerte a legtöbb kastélyt, uradalmi épületet. Az örökösök boldogok és hálásak lehetnek. Olyan értéket vehettek át a 2010-es években, amiről álmodni se merhettek azelőtt.
De Szárhegy, a kastélya és a kolostora nemcsak történelméért figyelemre méltó számomra. A hetvenes évek derekán ugyanis olyan pezsgés kezdődött itt, ami párját ritkította egész Székelyföldön. Költőibb lelkületűek Szárhegyi Csodának nevezték. Túlzás nélküli méltatás, mert a csoda, akkor is folytatódik, ha több szerpentin, sőt úttorlasz, 1994 és 1998 között „aláaknázó utászkáplár” is megjelent Szárhegy mára ötvenéves újkora során. […]
Kezdődött minden azzal, amit Zöld Lajos ellenségei sem vonhatnak kétségbe, hogy az egész medencét, sőt az egész megyét összehozta a szárhegyi művésztelepért, ami így jogosan válhatott a megye büszkeségévé is. A lehetetlent nem ismerő önmagvalósítási vágy és az ügybuzgalom nem hagyható figyelmen kívül. Kommunista lap szerkesztője és kolostor-helyreállító egy személyben. Már ez csodabogárságra vall, tudathasadásos állapotra – vélték a partvonalon kívüli okoskodók.
Ő megtalálta a módját annak, hogy a mindenkiben ott szunnyadó parazsat, a szülőföldért vállalt tenni akarást felizzítsa, lángra kapassa, pedig ez azokban az időkben, amikor falvakat romboltak le, akár sorsuk rosszabbra fordulását, szabadságuk elveszítését is lebegtette. A Barátság képzőművészeti alkotótábor segítése áldozatvállalás volt valamennyi vállalatvezető, de a közművelődésért felelő pártaktivista számára is. Márton Áron püspöktől tudjuk, hogy a kolostort számtalan esetben kérték karitatív jelszóval, arra számítva, hogy mivel az egyháznak nincs lehetősége a romos kolostor helyreállítására, megszerezhetik, s idővel államosíthatják. Tehát olyan ingatlanról volt szó, amire a román állam is szemet vetett.
Ami 1974-től történt, az Gyergyószárhegy közössége történelmének is egy fontos lapja. Ha csak a Szépteremtő Kalákára utalnánk, amely mozgalom erejűvé nőtte ki magát, s aminek eredményeképp – immár szakemberek tanácsaival – olyan ébredést gerjesztett a Hargita megyei népművészek életében, ami napjainkban is érezteti a hatását, és messze túlmutat egy tábor berendezéseinek elkészítésén, a kastély kiállítóhellyé alakításán, egy ferences kolostor hátsó traktusainak megmentésén, bebútorozásán és „felöltöztetésén” – akkor is, ha e munkákra a hagyományok iránti hűség és szakmai alázat aligha fogható –, a lovagterem asztalainak és székeinek megfaragásán, míves ablakrácsok kovácsolásán, falak emelésén, ajtó-ablakok megjelenésén, a csodás reneszánsz pártázat védelmén… […]
A leltári érték pénzben kifejezhető, ám az eszmei érték felmérhetetlen. Valódi újjáélesztés volt ez a székely népi kultúra szempontjából. Az más kérdés, hogy a szakma iránti alázat, a hitelesség megőrzésének vágya nemigen zavarta Zöld Lajost, s csak ő tudja, miként sikerült, hogyan tudott céljai elérése érdekében olyan irányítókkal, népművészekkel is zöld ágra vergődni, akik másnak biztosan nem adták volna be a derekukat.
Mellesleg, minden javítási munkálat az Országos Műemlékvédelmi Bizottság javaslatai és jóváhagyásaival készült! Ő – az engedélyek birtokában – az engedélyek kibocsátóinak figyelmeztetéseivel se sokat törődött. Fájt is emiatt a fejük. Ám Zöld Lajos tudta, amit felhúztak, vissza nem bontják. Legyen funkcionális a kastély, ne üres eszmecserék miatt romhalmaz! – vallotta. Ma már hibás döntései is alkotóelemei a használhatóvá tett épületrészeknek. Szerencsére, a művészeti életet nem ő irányította, hanem a szakma két alázatos szolgája: Gaál András és Márton Árpád. (Hogy Maszelka Jánosról méltánytalanul miért van csend, nem tudom. Annál is inkább furcsa ez a mellőzés, mivel ő is része volt a művésztelep életének.)
A lehetetlent nem ismerő Zöld Lajos Szerencserendet is létrehozott. (Az első Szerencse Patkóval díjazott Deák Ferenc grafikus bánatára, hiszen egy 50 000 ezer lejben megegyezett munkadíjat: a lovagterem kazettáinak terveit, illetve barátai segítségével megfestését – amire a pénzt nem tudta előteremteni – azzal fizette ki. Kígyót, békát lehet kiáltani, szakszerűtlen beavatkozásokat sziszegve rá, de úgy hajtott, hogy maga állt a munka élére. Amit elégszer hangsúlyozni nem lehet: önemésztő fáradozásai nélkül nem így nézne ki a mai kolostor, s a Lázár-kastély tulajdonjogáért se kellett volna, hogy harcoljon senki. (Bajna György: A szárhegyi csoda nyomában)

Nekem az az érdekes ebben a történetben, amiben most vagyok, hogy amikor eldöntöttem, hogy nem informatikus leszek, hanem képzőművész, a szüleim kicsit meglepődtek mérnökemberként, mert nem volt művész a családban. Az egyik elsődleges ok az volt, hogy én találkoztam a művészteleppel. Itt volt Márton Árpád, Gaál András kint a kolostorban, a hátsó kicsi szobában, és én találkoztam velük. Meg ott volt Czimbalmos Attila, az előző igazgatónk, aki biztatta a szülőket, hogy hát a gyereket kell hagyni, mert tehetséges, aztán ő volt az, aki az alapokat megmutatta, aztán gyakorlatilag én minden évben itt voltam művésztelepen. Mert nekem a képzőművészet lett az életem… […] És nagyon nagy barát voltam én a táboralapító Zöld Lajossal is. Ő gyakorlatilag belém nevelte ezt – vagy hogy fogalmazzak pontosabban, ő annyira szerette volna –, hogy valaki szárhegyi, akinek szívügye is, érti, az vigye tovább ezt az egészet, vegye a vállára, mert ezt csak úgy lehet, s ne valaki idegen. És úgy volt, hogy az egyetem elvégzése után hívott is, rögtön azt mondta, hogy jó, akkor hétfőtől… […]
Igen, ő egy nagyon jó menedzser volt. Folyton vitatkoztak Gaál Andrásékkal, hogy miért kell a művészek közé a népművészeket bevegyíteni, de ő racionálisan gondolkozott olyan szempontból, hogy azokat a tereket be is kellett rendezni. Ő tudta a legjobban, hogy legyen asztal, szék, s faragott legyen. Meg így tudta a legjobban elérni a felső vezetésnél, amit akart, mivel ott senki nem értett a magas művészethez, de hogy a népművészet szó is benne van, az jó volt. Erre építette fel az egészet, és valószínű, hogy több pénzt tudott szerezni ezáltal. […]
Volt egy nagy fegyvere a kezében: az írószer. Újságíróként lépett fel. Ez komoly fegyver volt akkor. De okosan csinálta. (Szűcs László: Bütyökhöz, Szárhegyre, egyszer az életben…)

Lojálisok. Ezt a címet viseli a ma 18 órakor a Lux Aurumque kamarakórus közreműködésével nyíló retrospektív kiállítás. A telephez lojálisokhoz tartozott Zöld Lajos is, a tárlat az ő lojalitásának is hozadéka.