Vértelen vértanúk
Könyvtárnyi irodalma van az első nagy háború idején és az impériumváltást követő időszakban megsemmisült, elpusztított köztéri szobraink, emlékeink sorsa alakulásának: élénk érdeklődéssel követte és tükrözte a korabeli sajtó az eseményeket – amikor és ahogyan a cenzúra éber tekintetétől követve megtehette –, a rendszerváltás utáni időszakban pedig számos összegző jellegű munka, kataszter született. A legutóbbi a Vértelen vértanúk.
Az első átfogó munka a Kárpát-medence megsemmisült köztéri szobrairól, amely a kezembe került, a Miklósi Sikes Csaba által írt Fadrusz János és az erdélyi köztéri szobrászat a 19. században című kötet volt. A terjedelmes kiadvány két összegző jellegű tanulmány mellett közli a 19. században állított erdélyi köztéri szobrok jegyzékét. A mintegy 366 oldalas kötet 2003-ban jelent meg a székelyudvarhelyi és a sümegi múzeum, illetve a működésüket támogató civil szervezet kiadásában.
A legátfogóbb munkát talán Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész tette le az asztalra: A megsebzett szobor című kötet az Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma alcímet viseli, Kolozsváron jelent meg 2008-ban, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában.
Elpusztult, netán csodálatos módon helyreállított szobrok, köztéri alkotások történetéről értesülhetünk az alkotókról írt monográfiákból is, így például a tragikus sorsú Köllő Miklós hasonlóképpen tragikus sorsú alkotásairól Murádin Jenő írt az általa jegyzett monográfiában, és ugyancsak ő jegyzi Az aradi Szabadság-szobor című kötetet is (Kolozsvár, 2003, Gloria Kiadó). Köllő Miklós segesvári Petőfi-szobrát az első nagy háború forgatagában a mai Magyarország területére menekítették, pár év hányódás után restaurálták és Kiskunfélegyházán, Petőfi szülőhelyén felállították, az aradi Szabadság-szobrot, Zala György alkotását éppen a Murádin-kötet megjelenésének évében szabadították ki várfogságából és szállították a minorita rendház udvarára, majd restaurálását követően – igaz, hogy nem az eredeti helyén, de – felállították, és 2004. április 25-én ünnepélyes keretek között felavatták.
Galbács Pál nyugalmazott televíziós szerkesztő, a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének (SZMÚE) tiszteletbeli elnöke kezdeményezésére újabb kötet született az egész Kárpát-medencét – vagy ahogy ő szeret fogalmazni: Kárpáthazát – átfogó kalákában, címe Vértelen vértanúk. Míg korábban a felkért újságírók vagy Léphaft Pál-karikatúrák mellé kellett glosszát írjanak, vagy személyes tárgyakhoz kötődő, de az utóbbi évszázad történéseit tükröző emlékeiket kellett papírra vessék, vagy képzeletbeli riportot kellett készítsenek történelmi személyiségekkel, rég élt alkotókkal, vagy magyar történelmi egyházaink elöljáróit kellett szóra bírják az egyházak nemzetmegtartó szerepéről, most esszét kért tőlük a környezetükben hajdan volt vagy most is emlékekben vagy valóságában fellelhető szobrokról, emlékművekről. Vértelen vértanúinkról. A feladat nagy volt, ugyanis nem egy flekknyi glosszát, hanem terjedelmes, a témát jól körbejáró és kimerítő esszét kért tőlük a kezdeményező. A felhívásra nemcsak az időszaki sajtóban dolgozó újságírók válaszoltak, hanem részt vállaltak a kötet anyagainak megírásából gyakran publikáló írók, levéltárosok, kutatók, irodalmárok, helytörténészek is, a Kárpáthaza majd minden szegletéből.
A kötet több nagyobb fejezetre tagolódik. A Határkövek fejezet a békebeli időszakban a határvidéken emelt szobrok, emlékművek, emlékhelyek sorsát mutatja be: a Magyar Örökség-díjas kárpátaljai honismereti szerző, Kovács Sándor a vereckei határkő-emlékműveket mutatja be jól dokumentált esszéjében; Gaal György kolozsvári irodalomtörténész, helytörténész Kolozsvári szobrok, emléktáblák keresztúton című összegző tanulmányában a Kincses Város köztéri emlékeinek kataszterét készítette el; az Újvidéken élő Léphaft Pál újságíró, karikaturisra Kiss Ernő altábornagy és a róla mintázott nagybecskereki szobor kalandos történetét ismerteti; a millennium alkalmával emelt hét vidéki emlék közül Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője a brassói Árpád-szoborként ismert emlékmű, Molnár Judit, a felvidéki Magyar7 hetilap főszerkesztője pedig a dévényi Árpád-szobor történetét ismerteti; a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila történész-újságíró a miriszlói csata helyén felállított obeliszkről; a négyfalusi Hochbauer Gyula helytörténész a tömösi honvédemlékről; az ugyancsak sepsiszentgyörgyi Váry O. Péter újságíró pedig Kézdivásárhely háromszor felavatott Gábor Áron-szobráról ír, bemutatva a történelmi-társadalmi kontextust is, rendkívül olvasmányos formában.
A Kányádit parafrazáló Vannak vidékek fejezetben az Illyefalván élő Galbács Pál buziásfürdői emlékeket idéz, Deák Ferenc pihenője és Trefort Ágost szobra sorsát idézve fel; a marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő Győrffi Réka újságíró az itthont idéző és az otthon biztonságát adó Bodor-kút történetét osztja meg; a marosvásárhelyi újságíró, Vajda György sajátos megközelítésben ismerteti szülővárosa II. Rákóczy Ferenc-szobrának hányattatásait; az ugyancsak marosvásárhelyi rádiós újságíró, Gáspár Sándor pedig városa igazságügyi palotájának restaurálása kapcsán vet fel – a feltárt értékek bemutatása vonatkozásában – kérdéseket; Csáky Zoltán, az RTV Magyaradása, majd a Duna Televízió népszerű újságírója gödöllői emlékeket vesz számba; a nagybányai Dávid Lajos művelődésszervező pedig a Zazar-parti város melletti Petőfi-tanya pozitív kicsengésű történetét ismerteti. Petőfinél maradva: Kristó Tibor csíkszeredai nyugalmazott újságíró Ferencz Ernő Petőfi-szobrának kálváriáját foglalja össze; a torontálvásárhelyi Martinek Imre újságíró pedig szülőhelye múltőrző reliktumairól ír; a sepsiszentgyörgyi Gazda Zoltán pedig Háromszék megyeszékhelye országzászló-emlékművének esetét ismerteti; s ugyancsak szülőfaluja országzászlója izgalmas történetét mutatja be Préda Barna helytörténész; Hecser László újságíró az erdővidékiek által Horthy Miklós kenderesi birtokán felállított székelykapu történetét osztja meg az olvasóval.

Katonaemlékművek sorsát mutatják be a Hősök emléke fejezetbe sorolt írások: Bedő Zoltán háromszéki újságíró a rétyi honvédszobor, Bajna György gyergyószentmiklósi kollégánk pedig a dancurási temető kálváriáját; Kovács Hont Imre a csíkkozmási hősök emlékműve feltámadását mutatja be; az aradi Péterszabó Ilona pedig az erdélyi ötvenhatosok pécskai emlékműve felállításának ürügyén tart kimerítő történelemleckét.
A Megtartó egyház fejezetben a Székes völgye elveszejtett, majd elfeledett magyar emlékeit idézi meg a nagyenyedi Basa Emese; a budapesti Csermák Zoltán családi lourdi-barlangját ismerteti a tőle megszokott olvasmányos stílusban; lapunk munkatársa, Bíró István pedig Esztelnek ferences emlékeinek újjászületéséről ír.
Külön fejezetet kapott a Kossuth-szobrok élete és utóélete: a horvátországi Új Képes Magyar Újság főszerkesztője, Micheli Tünde a csúzai Kossuth-dombormű viszontagságos életéről; a zentai Tóth Lívia, a vajdasági Hét Nap hetilap főszerkesztője a délvidéki Kossuth-szobrokról; a kézdivásárhelyi Tóth László városa Kossuth-szobor-állítási törekvéseiről ír; jómagam pedig a Marosvásárhelyen felállított Kossuth-szobor szomorú, de jó véget érő történetét vázolom a korabeli sajtóban megjelent tudósítások alapján.
A kötetben megjelent bő anyagot Elbe István könyvtáros, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár munkatársa összegezte, egyik kiemelt érdeklődési és kutatási területe lévén a magyar emlékművek sorsa a Kárpát-medencében a huszadik században. Mintegy zárszóként érdemes idézni bővebben bevezető tanulmánya-esszéje következtetéseit: „…számos emlékművünket már jóval a területek elcsatolását hivatalossá tévő trianoni diktátum előtt szétverték vagy ledöntötték. Még a leghumánusabb eljárás az volt, ha körbedeszkázták. Bár sok esetben ez is csak ideig-óráig védte meg a műalkotást. Felvetődik az a kérdés is: prevencióból miért csak a segesvári Petőfi-szobrot menekítették el? Külön kutatást igényelne kideríteni azt, hogy Trianon után a magyar diplomácia mennyire igyekezett a veszélybe került emlékműveket megmenteni? Az aradi Szabadság-szobor esetében vannak erről ismereteink, de például a zombori Schweidel- és Rákóczi-szobor mentési kísérleteiről csak sajtóinformációkkal rendelkezünk, mint ahogy a zólyomi Rákóczi-emlékműről is csak egy újságcikk áll rendelkezésünkre. Min múlott például az, hogy a csehek alatt a munkácsi turul nem szállt át a sátoraljaújhelyi Szár-hegyre, hanem ott maradt a vár udvarán? Vagy miért nem jutott el a vasútra tett Bem-szobor Marosvásárhelyről Lengyelországba? Ahogy megerősítést igényelne Bözödi Györgynek az a beszámolója is, hogy a marosvásárhelyi Kossuth-szoborra valóban nem tartott igényt a magyar kultuszminisztérium? Számos kérdés még válaszra vár, a feladat viszont adott: őrizni kell emlékhelyeinket, és nemcsak az emlékezetünkben.”
Nemcsak tartalma okán érdekes a 400 oldalas kötet, hanem azért is, mert a Magyarország határain túl tevékenykedő három aktív magyar újságíró-szervezet: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE), a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) és a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete (SZMÚE) szinte évi rendszerességgel ad ki egy-egy kötetet, s e kötetekben több közös szerző írása jelenik meg, az egyesületek között átjárás van, ami alkalmat ad a gyümölcsöző együttműködésre.