Kedvenc indokínai országom, Laosz – különös módon – nem a kulturális látnivalóival kápráztatott el, ugyanis egyik legcsodálatosabb természeti élményem várt ott rám: a Smaragd-vízesés. Ha eddig már nem derült volna ki írásaimból, hogy bár szeretem a természetet, nehezen vált ki belőlem csodálatot. Természetes, ha a természet szép, gyönyörködtető, kellemes, egyszerűen elmerülök benne. Ezért is annyira feltűnő, hogy az említett látvány oly nagyon megragadott. A híres vízesés a régi fővárostól, Luang Prabangtól kb. 30 km-re, a dzsungelben található, a nem túl széles, nem túl mély folyó mintegy 60 méterről zúdul le, vastag ágakra szakadva, utána meg végig hatalmas teraszokról teraszokra folyik, néha kerülőket téve, fákat, néhol bokrokat átölelve, gyönyörű türkizkéken, imitt-amott fehéren tajtékozva a mangrovéerdő között. Elbűvölő! Szinte bárhol bele lehetett lépni, ülni. A partján több helyütt fapadok és asztalkák voltak, meg kis hidak íveltek át felette: le lehetett ülni vagy a közepére menni és csak gyönyörködni, pihenni, elandalodva hallgatni a csobogását. Hajóélményünk is volt, a Mekong folyón, amely széles és barna volt, mégis szerettem. Illetve szeretem a hajókázást magát. A végtelen hömpölygő folyót, a mellette magasodó hegyeket, a mindent elborító gazdag erdőket. Ezúttal a cél is különleges volt, legalábbis a mi fogalmaink szerint, mert arrafelé már-már hétköznapinak minősülnek a barlangtemplomok. Mi is egy ilyenhez mentünk, a Pak Ou-barlanghoz, amelynek két járatában több ezer miniatűr fa és fém Buddha-szobor sorakozik. A szentélyt Szetthathirat uralkodó (Vientianéban a Nagy királyi sztupánál találkoztunk már vele) alapította a 16. században, és azóta hordják ide – külön engedéllyel – az adományozott szobrokat, miközben sok eltűnt, mert aranyból volt, vagy elenyészett az idők folyamán. Ugyancsak a Mekong partján látogattuk meg az első falucskát, amelyben az ország több mint száz népcsoportjának egyike lakik. Mert annyi van, hiába nem ismeri el a kormány, amely csak három ősi népcsoportról beszél. A szőtteseiket mindenhol kiterítve kínálták, alkotóik ellenben inkább csak leskelődtek és mosolyogtak, mert nem volt közös nyelvünk. Még a pénzt sem igazán ismerték, a dollárt egyáltalán nem, esetleg néhányan közülük. Fából épített házikóik voltak minimális bútorral, az emberek félelemmel vegyes bizalommal közeledtek felénk. A gazdagabb találkozást egy másik település nyújtotta, ahova már szárazföldön jutottunk el. A hmongok lakták. A Laoszban ma félmilliós hmong népcsoport a 18. században telepedett be Indokínába, valahonnan északról. Rengeteg megpróbáltatásban és hányattatásban volt részük az idők folyamán, mindig valaki épp nem fogadta el őket, mégis, annak ellenére, hogy nincs írott kultúrájuk, csak a szájhagyományra hagyatkozhatnak, mai napig megőrizték a kultúrájukat, benne a szokásaikat, színes, érdekes viseletüket. A faluban sok a gyerek. A lányok közül többen a jellegzetes nagy, kerek, bojtos, rózsás, lógó gyöngyfüzérekkel díszített fejfedőt viselik, és mosolyogva, jóindulattal fogadtak minket. Itt is vártak a kézimunkáik és a nyilvánvaló, bár nem szívesen mutogatott nyomorral határos szegénység. Vásároltam, de inkább csak adogattam dollárokat a gyerekeknek.