AVelencétől északra fek­vő Trevisót a vizek városá­nak is szokták nevezni. Szép épületei, hídjai, csatornái a turisták számára is vonzóvá teszik a települést. Az évszázad során – talán Velence közelsége miatt is – gazdag kulturális élet bontakozott ki, s ez a zenei területen különösen érvényesül. 

Az 1692-ben megnyitott szín­ház története is oldalakat tesz ki. Fényes napokra emlékeznek a falak: koronás uralkodók, híres zenészek látogatták, a fekete krónikák az 1868-as tűzvészt említik.

A híres olasz tenor, Mario Del Monaco nevét viselő teátrum nem messze a főtértől várja a közönséget. Belépve a színház előcsarnokába, megcsap az egy­kori legendás előadások szele. A névválasztás sem véletlen, hiszen a nagy énekes gyakori vendég volt e falak között. Már­ványtáblák emlékeznek más híres művészekre, az egyik Toscanini, a legnagyobb olasz karmester fellépéseit idézi, a másikon Toti Dal Monte szoprán, az egykori híres Cso-cso-szán nevét vésték márványba. Belépve a nézőtérre a négyemeletnyi páholysor nyű­gözött le, emlékeztetve az egykori dicső előadásokra.

Ezúttal egy kamarakoncertre kaptunk meghívást. Az est első felének programját az olasz kortárs zeneszerző, Paolo Cavallone műveiből állították össze. A neves komponista meg­tisztelte személyes jelenlétével az előadást, s egy kissé hosszúra sikerült ismertetőjével hívta fel a közönség figyelmét szerzeményei részleteire. A Confini (Határok) című, zongorára írt műve túl­lépte a hangszer határait, meg­szólaltatója, Maria Perrotta gyak­ran a billentyűk helyett a húrokba nyúlt, máskor a zon­goratestet, saját karját csapkodta, s száját sem kímélte. Még ba­rátkoznom kell a művel, de ki­emelem az előadó páratlan álló­képességét. A Mercutio című darabot a shakespeare-i hős ihlette. A dráma szereplője talán a Romeó és Júlia legszínesebb egyénisége, ezt pe­dig a kompozíció is vissza­adta vibrálásával s a halál meg­nyugvásával.

A második rész igazi ze­nei élményt jelentett. Robert Schumann Esz-dúr zongora­ötöse, op. 44, a zeneköltő talán legszerethetőbb darabja. Az 1842-ben bemutatott zenemű új színt hozott a kamarazenébe, s a zongoraötös műfaját is ref­­lektorfénybe állította. Az első tétel (Allegro brillante) nem­csak zenei megoldásaiban kiváló, de az előadóitól is bra­vúrt kíván. A második tétel el­csendesülése előkészíti a kicsit eklektikusra sikerült harmadik részt (Scherzo: Molto vivace), s az alkotásra a ne­gyedik tétel (Allegro ma non troppo) teszi fel a koronát.

A művet a Guadagnini Kvartett előadásában, a már említett zon­goraművésszel kiegészülve hallhatta a közönség. A fiatal, tehetséges muzsikusok a mű minden szépségét gondosan interpretálták, egyúttal jelezve, hogy e darab bemutatásához nemcsak technikai tudás, de ifjonti hév is szükséges. A kö­zönség is hálásan, hosszú tapssal értékelte előadásukat, amit a zenészek egy rövid rá­adással háláltak meg.