Kicsit déjà vu érzésem volt, mikor kedves kollé­gám érettségire készülő fiáról mesélt. Egyben említette – ismerve érdeklődésemet – a fia­talember zenei tehetségét is. Ennek érzékeltetésére egy vi­deót is megmutatott az ifjú sza­lagavató báljáról, a keringő az ő kezét dicsérte. 
A történet elüt a szabványtól: a budapesti Szerb Antal Gim­­názium egyik végzős osztá­lyában nem tudtak dűlőre jutni, hogy a szalagavató bálon milyen valcerre táncoljanak. Az osztály két tagja megunta a huzavonát, s szokatlan meg­oldással állt elő: megírták a tökéletes keringőt, amit az osz­tálytársak egyöntetűen meg­szavaztak.

Az Álomkép egyik szerzője Kuti Donát, aki a gödöllői Frédéric Chopin Zeneiskolá­ban tanul zongorázni, s a felvételen is ő ült a hangszernél. Társa, Kunos Bertalan a gimnázium mellett autodidakta módon ta­­nult zenét, ez alkalommal a tanórák után foglalkozott a ze­nei alapok elkészítésével és a stúdiómunkákkal. A „szu­per­duóhoz” még két tehetséges he­gedűs is csatla­kozott, Mihály Tikva és Halmóczki Róza, akik kiváló zenei ízlésükkel és érzékeny játékukkal tették emlékezetessé a felvételt.

Beletekintve a videóba, igazi élményben lehetett részem.  Miből lesz a cserebogár? Az egykor esetlen bakfis leány­kák a hosszú fehér ruha­költeményekben hattyúkká vál­­toztak, s a pattanásos fiatal­emberek is felnőttek a nagy feladathoz. Néhány esetlen lé­pés tette élethűvé a bemutatót, de a szívet melengető zene, a koreográfia és a lelkesedés mindent pótolt. A résztvevők is egy életre szóló élményt sze­reztek a röpke percek alatt.

És most térek rá a déjà vu érzésre. A leírt történet ha­sonló volt, mint egykor a mi osztályunkban, csak mi fran­cia négyessel készültünk. A ki­választásban közrejátszott, hogy francia nyelvet tanultunk, így meg­ismertük a gall kultúrát. Akkoriban nagyon sok francia történelmi film szerepelt a mo­zik műsorán, amikben az ele­gáns 6/8 ütemű tánc is gyak­ran feltűnt. Szóval mi is nekiláttunk, de a zene még hiányzott. Osz­tálytársunk, Pálosi István sietett a segítségünkre, aki amatőr ze­nész és lelkes komponista is volt. Később a Magyar Rá­dió zenei szerkesztőjeként dol­go­zott, fiatalon távozott az élők sorából. Elkezdődtek a próbák, hetente háromszor gyűltünk össze. Érezhető volt az izgalom, mikor a jelmezkölcsönzőbe in­dultunk ruhát választani.

Végül minden összeállt, elér­kezett a nagy nap. Az ün­ne­­pnek a Marx Károly Köz­gaz­daságtudományi Egye­tem aulája adott otthont. El­fo­­gó­dottan léptünk a közön­ség elé, de minden olajozottan ment. Sikerünk leírhatatlan volt, az elkészült fényképek a csa­ládi archívumunk féltett da­rabjai.
Mindkét eset a tenni akarást példázza. Az ifjú szerzők ki­lógtak a kényelmet sugalló vi­lágból, de munkájukból ma­­guk is profitáltak: siker­élménnyel gaz­dagodva te­kint­hetnek a nagy napra vissza, s zenei pályájukra is ha­tással lehetett-lehet a jeles esemény. Donát és Bertalan ezekben a napokban már az érettségire készül gőzerővel, de kreativitásukat tekintve nem lehet gond életük első komoly megmérettetésén.