(részlet)

Még mielőtt kinyílt volna az ablak, már kihallatszott az utcára egy nő kitartó kiáltozása. Annak ellenére, hogy a lakás bizonyos védettséget nyújtott a külvilággal szemben, felismerhető volt, hogy a velőtrázó sikoly messze túlszárnyalja a szokványos beszélgetés hangerejét. 
Ezt a lármát kísérte egy nehezen nyíló ablakzárral folytatott küzdelem zaja, hallható volt az utcáról is, ahogy valaki rángatja azt. Majd ablakszárnyak csapódtak egymásnak, mintha erős szél kerítette volna hatalmába őket. Végül pedig az imént még árnyékolt hang észbontó erővel járta át a néhány járókelő ijedt lépteit. 
Majd hirtelen csend lett, amelyet egy rendkívül visszafogott kiáltás követett: „Ajutor! Ajutor!”, segítség, segítség. A ház első emeletének egyik ablakából egy nő hajolt ki a mérsékelten megvilágított utcára és néma felindultsággal kutatott emberi segítség után. Azonban a járdán, egy-két világítótest határolta távolságban, alig járt valaki. 
Így hát teljesen kihajolt az ablakpárkányra, fejét a karjaira hajtva. Nem maradt hosszú ideig ebben a kényelmetlen testtartásban, hirtelen felemelkedett és megszólította az első járókelőt:
– Segítség! Esdekelve kérem, jöjjön fel! Segítsen rajtam!
A járókelő, aki nem más volt, mint Bogner doktor, néhány pillanatig tanácstalanul állt a zárt kapu előtt. Majd nemsokára észlelte, valaki izgatott sietséggel foglalatoskodik egy kulcscsomóval. Jó darabig eltartott, amíg a nyilvánvalóan fejetlen kapkodás véget ért és a zár kipattant. 
Fekete ruhás, sovány nő könnyed mozdulata; a sovány arcon sötét szemek feltűnően lobogó tekintete; hátrafésült, összekötött haj. Negyvenes évei közepén járhat, talán közelebb az ötvenhez. 
Ajkairól özönlöttek a szavak:
– Jöjjön fel! Kérem! Már nem tudom, mitévő legyek!
Dr. B. úgy érezte magát, mint a be nem tervezett családlátogatások alkalmával, ahol orvosi segítségét igényelték. Esetleg rendfenntartóként van itt rá szükség? A külvilág képviselőjére? Védelmet nyújtó hatóságra?
A nő felviharzott előtte a lépcsőházban, ő pedig sietősen a nyomába eredt. 
Egy fiatalember (talán, ha huszon­kétéves lehetett) követte őket tekintetével fentről, majd, amikor felértek az emeletre, visszahúzódott a lakás előterébe.
– Szabadítson meg – kiáltotta a nő –, szabadítson meg ettől a szörnyetegtől!
– Mit tett? – Lopásra gondolt Bog­ner, esetleg testi sértésre, tettlegességre.
A nő azonban hamar felvilágosította őt, nem betörővel vagy nemkívánatos idegennel állnak itt szemben, hanem családtaggal, a saját fiával.
– Nem bírom tovább, egyszerűen nem bírom tovább. Ez az ember tönkretett engem. Nemsokára a föld alá kerülök, ő pedig börtönbe. Tíz évet rabolt el tőlem, megőszültem. Hogy ne tűnjek túlságosan idősnek, festenem kell a hajamat. Életemnek nincs már értelme. Meglátja, maholnap meggyilkolja az apját. És akkor megölöm magam, nem lesz már semmi keresnivalóm ezen a világon. Ma, Szent Miklós napján, azzal fenyegetett, hogy megüt. Éppen Szent Miklós napján! Dumnezeule! Istenem, bocsátsd meg nekünk bűneinket! – Keresztet vetett, majd tárgyilagos hang­nemben folytatta: – Ez nálunk jelentős ünnep!

Ez utóbbi mondat jelzésértékű volt Bog­ner számára, a nő különbséget tesz a „nálunk” és „nálatok”, a „mi” és a „ti” között. Ez azt jelenti, hogy felismerte benne a szászt, és ebben kevésbé játszott szerepet az, hogy miként ejti ki a román szavakat, sokkal inkább a habitusa. „Nálunk” azt jelentette ebben az esetben, hogy az ortodoxoknál. A szászok pedig rendszerint nem tartoztak ehhez a felekezethez. 
– A fiunk gúny tárgyává teszi hajlékunkat. Micsoda szégyen! A családi ikonunk előtt esküdtem meg, hogy sosem felejtem el, mit tett velem ez az érzéketlen ember, folyamatosan sérteget…
A fiatalember éles hangon szólt közbe:
– Ne hallgassa tovább! Hazudik, szerepet játszik!
Majd megfordult és bement az egyik szobába, de maga mögött nem csukta be az ajtót. 

Akár csak más hasonló alkalmakkor, dr. B. az állapotok gyors felmérése révén próbált eligazodni a számára ismeretlen élet- és lakókörülmények között. Minden ajtó, mely az előtérből a világos helyiségekbe vezetett, nyitva állt. Konyha, fürdőszoba. És volt még egy szoba, azon kívül is, mint ahova a fiatalember bement. Az előtér berendezése szegényes volt. Asztal, néhány szék, egy kanapé. Képek nem díszítették a falat.
A nő alaposabb megfigyelése közben Bogner megállapította, hogy megduzzadt könnyzsákjai miatt arca puffadtnak látszik. Egykori szépségére nemcsak a folyamatos gondok voltak kedvezőtlen hatással, hanem más tényezők is, a már enyhén ráncos arcbőre a túlságosan nagy mennyiségű nikotin következtében sötétsárga árnyalatra váltott. 
Ekkor a másik szoba küszöbén meg­jelent egy meglehetősen idős, legalábbis idősnek látszó férfi, aki meghajolt a vészhelyzetben segítséget nyújtó látogató előtt. Bogner odalépett hozzá, köszöntötte és bemutatkozott. 
– A férjem – magyarázta az asszony.
Jól benne van ötvenes éveiben, gon­dolta magában Bogner, tar koponya, sápadt arc, szemüveges, láthatóan vissza­húzódó természetű kortárs.
– Foglaljon helyet – ajánlotta a férfi Dr. B-nek, aki eleget tett a felkérésnek.
A ház asszonya pedig leült a kanapéra, és nyilvánvaló volt, hogy nem ért még közlendőjének a végére. Minden átmenet nélkül folytatta mondandóját, miközben férje, egy rövid „beszélünk még” gesztussal, elhagyta a terepet. 
– Egy lámpát, melyet nem is olyan régen vásároltunk, egyszerűen csak elgörbített egy fogóval – milyen ember az, aki pusztán gonoszságból kárt okoz? Más dolgokról is mesélhetnék, hogy Ön is belássa, miként próbál gyötörni minket. Még holnap elmegyek a procorurhoz, az ügyészhez, és elhívom ide, hogy helyreállítsa a rendet és fegyelmet. Mostanig nem tettük ezt meg, mert el akartuk kerülni, hogy az egész világ tudomást szerezzen szégyenünkről. A férjem ugyanis jogász, jogtanácsosként tevékenykedik, és az itthoni problémáink miatt nem szeretné blamálni magát kollégái előtt. Tiszt volt – hivatásos tiszt – és oktatóként is tevékenykedett a milícián. Olvasott ember, akinek fejében tudás van, egy egész könyvtárra való, nem úgy, mint ez a fajankó, aki csak folyóiratokat lapozgat, ez a szörnyeteg, aki sosem akart sem tanulni, sem dolgozni. Naplopók társaságában szeret lenni. Amióta nagykorú lett, nem úgy szólít már minket, hogy „anya” és „apa”, hanem szitokszavakkal illet. És még elvárásai vannak, követeli a törvényes minimum nyolc négyzetméter lakófelületet, külön bejárattal. Habár már semmi kötelezettségünk nincs ezzel az egyénnel szemben, aki csak ki akar használni minket, és amikor az apja fizetést kap, azonnal követelőzik, pénzt kér cigarettára…”

Beszéd közben mindkét ke­zével élénken gesztikulált. Egyik pillanatban átható tekintettel nézett Bognerre, de a másikban már hátrahajtotta fejét és a plafonhoz beszélt. 
– Mit meg nem tettünk annak érdekében, hogy bejusson a líceumba, mert azt akartuk, hogy legyen valaki az életben! Felkerestem tanárait, tanárnőit és kértem, hogy legyenek elnézőek vele szemben, és a vizsgák előtt ajándékokat vittem nekik. Akár egy lányka, könnyezve álltam előttük. És akkor elérkezett az érettségi ideje…
Szobájából kifelé jövet a fiú már kiáltotta is:
– Hogy állíthatod mindezt az iskolai éveimről, nem látod be, mennyire ostoba vagy és csak elárulod balgaságodat?
– Nincs takargatnivalóm. A záróvizsgáit letette, már csak egyetlen tárgyból kellett pótvizsgáznia. Végül sikeresen leérettségizett, és én olyan boldog voltam! Arra gondoltam: lám, most már mehet egyetemre, hogy tanuljon valamit… de szó sem volt erről, így hát még egy évig itthon tartottuk. Tanulni azonban nem akart…
A fiú kissé előre dőlve, egyik kezét a hasára szorította, a vakbele környékére. Ez a gesztus megtörtséget kölcsönzött tartásának. Közben az anyja éles tekintettel vizsgálta minden mozdulatát és dorgálta:
– Vedd el a kezed a hasadtól, és ne tégy úgy, mintha fájna a vakbeled! Ne tettesd magad folyton!
– Hogyan képes mindezt végighallgatni – fordult Bognerhez a fiú. Ha ad magára, egy pillanatig sem hallgatja tovább ezt a beteges litániát. Uram, … Hogy is hívják Önt?
Bogner bemutatkozott, de nem hasz­nálta a doktor titulust.
– Örülök – válaszolta a fiú, majd elcsetlett-botlott onnan. 
Bogner látta, amint leült egy díványra.
– Látja, milyen neveletlen? – folytatta panaszáradatát az anya. – Arra gondoltunk, a seregben majd megérik az esze, és rendes ember lesz belőle. Havonta küldtünk neki egy százast, de egy sort sem írt nekünk, sem üdvözletet, sem köszönetet. Megőriztük az utalványokat, amelyekkel bizonyítható, hogy elküldtük a pénzt.
Megismétlődött a korábbi jelenet, ismét megjelent a fiú szobája ajtajában, egyik kezét a hasára szorította, a másikat mintegy védekezve maga előtt tartotta. 
– Semmi sem így volt! Mikor küldtetek nekem pénzt? Én abból semmit sem láttam. Az egységben a legalja baka voltam. Sosem volt semmim, még a legkisebb apróság sem, amire ott szükség van. És az utalványok – csupán csak szóbeszéd! – Majd hirtelen ismét távozott. 
– Azt szerettük volna, hogy könnyű szolgálata legyen, a távközlőknél. Ennek érdekében férjem latba vetette kapcsolatait, itt-ott közbenjárt. És sikerült is, de ezt sosem ismerte el a fiunk, hanem mindig csak kigúnyolt és csúfolt minket. Én végzem a bevásárlásokat, mosok, vasalok és egész nap takarítok, főzök, csakhogy meglegyen az otthon nyugalma. Ő pedig enni kap, de még sosem járult hozzá a háztartás költségeihez, sosem hozott haza legalább egy kenyeret vagy bármi mást. Gyakran egyenesen menekülnöm kellett, mert fenyegetve éreztem magam általa. A parkban pihentem meg, vagy a katolikus templomban, mert az mindig nyitva áll. Ma is például déli tizenkettőkor kelt fel, teával kínáltam, de ő azt mondta „nem iszom meg”, és kiöntötte – tisztára őrült. Már nincs erőm, napról napra csak fogyok. Egy ismerősünk azt mondta a férjemnek: „Gondoskodj a feleségedről, egyáltalán nem néz ki jól. És figyelj arra is kérlek, hogy a fiatok ne bántsa!”
Bogner azt mondta:
– Lassan érthető számomra az Ön helyzete. Mi itt a teendő?
– Nem szívesen mondok el mindent részletesen, hogy miként bánik velünk ez az őrült, hogy késsel fenyeget bennünket, hogy kezet emel rám, hogy megüssön, nem mondanék el mindent… De mégis tudnia kell: ez a szörnyeteg úgy megvert egy alkalommal, hogy egyik fogamból kitörött egy darab, és dührohamában még a májamat is megütötte, és ököllel úgy ellátta a bajomat, hogy az egyik fülemre már nem hallok, folyamatosan fáj a fejem és aludni sem tudok. – Rövid szünetet tartott, majd az eddigi panaszhangnemben folytatta: – Most már elmondtam, Önnek, egy idegennek, egy embernek az utcáról. Micsoda szégyen! De lehet, hogy éppen azért szerencsés a helyzet, mert Ön külső személy és nem áll semmilyen befolyás alatt. Láthatja nyomorunkat és tanúságot tehet róla a milícián vagy a bíróságon. Mert mi most nagy elhatározások előtt állunk – vagy ő nyer, vagy mi. Az együttélés már nem lehetséges. Látja, erről van itt szó…
A nő felugrott és elment a szoba küszöbéig, ahol a fiú lazaságot színlelve, de láthatóan belső feszültséggel telve a díványon gubbasztott. Bogner is felállt és követte a nőt. 

Folytatjuk

Joachim Wittstock: Ezt tapasztaltam az emberek között. Erdélyi sorsok regényszerű krónikája. Schiller Kiadó, Bonn–Nagyszeben, 2024. (Eredeti: Das erfurh ich unter Menschen. Romanhafte Chronik siebenbürgischer Schicksale (Schiller Verlag Bonn–Hermannstadt, 2024)