Tudós gombaszakértők szerint a gombák az élővilág igazi, sokszor rejtélyes túlélői. A gombatörténelem egyik ilyen példájában a közismert csiperke tesz elképesztő erőről tanúbizonyságot, teljességgel kiirthatatlan és túlél minden emberi próbálkozást, amivel az élőhelyét el akarják pusztítani. Történt a 19. században, hogy egy angliai kisvárosban a főutca egyik szakaszán évente többször is újra kellett rakni az útburkolatot, mert az alatta élő csiperkegomba-telep kimozdította a helyéről a köveket. Ennél is hatalmasabb erővel bír az ehető gyűrűs tuskógomba, tájainkon román kölcsönszóval gebegomba néven ismerik.

Az erdei fák, ha egymás között beszélnek róla, akkor terrortámadást hozhatnak szóba erről az agresszív erdőpusztítóról. Megtelepszik egy tuskón, majd innen indulva úgynevezett rizomorfokkal, vagyis fonalakból összeálló gyökérszerű nyúlványokkal kutakodik új táplálékforrás után. Ezek évente nagyjából egy métert nőhetnek bármely irányba, fától fáig, útközben mindeniket megtámadják, behálózzák, majd továbbterjeszkednek. Egy-egy tuskógomba hatalmas területet foglalhat el, ezernyi termőtestet növeszthet, de biológiailag akkor is egyetlen élőlényről, egy egyedről beszélünk. Egy 2001-ben az amerikai Oregon államban, a Blue Mountains-hegységben található erdőben történt felfedezés szerint a Föld legnagyobb kiterjedésű, és egyben legöregebb, ismert szárazföldi élőlényét ennek a gombának egy telepe alkotja, amely tíz négyzetkilométeren terül el, korát a kutatás 1900 és 8650 év közöttire határozta meg. Az azóta eltelt negyedszázad alatt bizonyára tovább növekedett. Mi ehhez képest egy ember, aki ráadásul még költő is, kora, életereje, térben és időben elfoglalt helye, túlélési képessége?! Ez költői kérdés marad. A jóízű gombák örömet sugárzó szépsége viszont Múzsa-szerepet ölt magára a magyar költészetben Berda József életművében.

„Akár a szép szerencse kincsei, / mint az égből lepottyantott friss / tojások: úgy mosolyogtak reánk a pompásnál / pompásabb pöfetegek fönt a Nagyszénás magasán. / A legkülönb látképnél is különb képe volt ez ama / tájnak; nagy örvendezés szemnek és / gyomornak… Kóstold, kóstold csak meg, barangoló vándor, / eme árvákat is vigasztaló csemegét s ha / egyszer megízleled: nem pártolsz el tőle / soha többé!” – írja Berda József Legenda a pöfetegről című versében (Összegyűjtött versei. Bp., 2006). Berda sok más erdei gombához is írt ódát. „A finom tinorúgomba dicsérete: Komoly erdők dísze, ki oly sokszor / nevettél reám a bújósdi füvek mögül; / tündéri tinorúgomba… Az év legszebb ajándéka vagy te, / erdőt-barangoló szegények kincses étke, / kit jókedvében alkotott a derűs Teremtő.” A vargányáról, vagyis „Képeslap Bakonybélről: A szorgalom szédületének voltál / tanúja: láttad a bakonybéli népet, mint / lepi el korán reggel az erdőt s mint ritka / kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák / tömegét. Az égig érő szálfák áldásával tértek / haza mind; teli zsákokkal, puttonyokkal, / s este már az egész falu illatozott a gombák / hegyeitől: minden udvarból szárított vargánya / ízes szaga áradt…” Az igazi gombarajongót a tél sem tántorítja el a gyűjtögetéstől. „Téli fülőkegomba: A hófoltoktól csillogó fatönk / tövében pillantottam meg narancs-sárga / csokrodat s mint a színes lepkét / kergető diák; úgy szaladtam letépni téged. / December közepén álombéli látvánnyá / varázsolódtál, amint eszembe jutott: / e hónap csodája vagy te, mely télen / terem csak s a hó alól is kidugja fejét az / emberi szem ámulatára. S ha jön / a fagy? akkor se halsz meg, bár nem / nősz tovább; míg meg nem enyhül az idő, hogy / aztán megint nőj örömünkre; hogy a legfinomabb / gombasalátaként kerülj végül az asztalunkra.”

Ám gombasaláta-dicséret, húsleves- és gombaóda ide-oda, egyik sem elég a túléléshez, s ezt Berda is tudta és tapasztalta. Berda József az evés szenvedélyének és magasztalásának magyar költőfejedelme, így természetesen nem maradhatott ki Nyáry Krisztián Így ettek ők. Magyar írók és ételeik című könyvének (Bp., 2023) szereplői közül. A könyv jóval több, mint írók konyhája és ebédlője, vagyis a nevükhöz fűződő személyes és gasztronómiatörténeti érdekességek sora, mert egyben okadatolt irodalomtörténet is. Nyáry filológiai pontossággal közli Berda túlélési próbálkozásának, de legalábbis a figyelemfelkeltésnek tragikomikus bizonyítékát: a Magyar Nemzetben 1945-ben megjelent apróhirdetését. „Berda József felhívása. Mivel Magyarországon a legnevesebb költő vershonoráriuma 1 liter bor áránál is kevesebb: kéziratgyűjtőknek 1 liter borért egyik szabadon választott versem kéziratát adom. Irodalombarát vendéglősök, kocsmárosok is jelentkezhetnek…” Úgy tűnik a felhívás fontos és komoly hozadéka az ennek nyomán készült interjú lett, de a honorárium ugyanaz maradt. Ma (is) megmosolyoghatjuk vagy könnyet ejthetünk tetszés szerint, a költők túlélése (hacsak nem „megbecsült” udvari költők) azóta sem változott.