Erdős Renée (1878–1956) volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni könyveinek kiadásából. Munkásságának és életének megítélése ellentmondásos: nevezik kora legerotikusabb magyar írónőjének, erkölcstelen botrányhősnek, pénzsóvár szerzőnek, sikerkönyveit giccsparádénak. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvashatták, állítólag rossz hatással volt rájuk, mert női hősei nem andalogtak bájologva a szerelem rózsalugasaiban, hanem nyíltan beszéltek a nőiségről és a nő érzéki vágyainak őszinte megéléséről. Tény, hogy a két világháború közötti időben az élelmes kiadók és kereskedők jóvoltából – szerintük ilyenek az olvasói, vásárlási igények – megállíthatatlanul áradt az értéktelen szórakoztató irodalom, sokak szerint giccsinvázió, a lektűrnek is nevezett igénytelen szerelmi regény és más boldog igennel végződő kalandos történet leírása. Itt foglalnak el előkelő helyet Erdős Renée könyvei. Tehetséges költőként indult, első verseit 1902-ben a pályája csúcsán álló népszerű író és újságszerkesztő Bródy Sándor rendezte sajtó alá. Kettőjük szerelmi drámája olyan, mintha sztárok bulvársajtóba kínálkozó pletykarovata lenne. Szakításuk miatt Bródy öngyilkosságot kísérelt meg, felépülése után, egyáltalán nem dicsérendő módon, minden befolyását, szerkesztőségi kapcsolatait latba vetve elérte, hogy a lapok, amelyeknek Erdős Renée addig divatos szerzője volt, ne közöljék az írásait, az írónő a férfibosszú áldozata lett, idegösszeroppanást kapott, szanatóriumba, majd évekre zárdába vonult. Tartósított bolondság, amikor a valóság a korhoz igazodó regényes élethelyzetet utánozza. Az írónőnek szerzőként igencsak érdekes, nem mindennapi kapcsolata alakult ki a könyvkiadójával meg a könyvkereskedőkkel: ő diktálta a feltételeket. Tehette! Végzetes vonzalom (1926) című regénye, kiadásának évében három utánnyomással összesen 12 000 példányban fogyott el, a Pándy György ifjúsága (1928) öt kiadást ért meg összesen 15 000 példányban, Az élet királynője című 1920–1930 között 27 000 példányszámban kelt el. Mindez az általánost jelentő 500-1000 példánnyal szemben. Erdős Renée a sikerét kihasználva egyedülálló, kivételes szerződést kötött a Révai Kiadóval. „A kiadó olyan szövetséges – írja emlékirataiban –, akivel az ember mindig harcban van. Olyan társ, akitől inkább fél.” Ha ez igaz, neki sikerült jól eltitkolnia a félelmét. Azért, hogy a kiadók nehogy a neve alatt más szerző munkáját jelentessék meg, illetve nehogy jogtalan haszonhoz jussanak az ő tudta nélküli utánnyomásokkal, magyarán: nehogy meglopják, műveinek összes példányát kézjegyével látta el, ami nélkül a könyvek nem voltak forgalomba hozhatók. Ezenkívül a szerződések kitétele volt, hogyha a könyvesboltokban lévő műveinek példányszáma 300 alá esik, a kiadó köteles az utánnyomásról gondoskodni.

Erdős Renée a szerzői jogát maradéktalanul érvényesítette, ez nem mindenkinek sikerült. A polgári társadalmakban a szerzők nagy általánosságban megpróbáltak lemondani a mecénások támogatásáról, és az olvasóközönségre hagyatkozva, mondhatni, az olvasót, a könyvvásárlót tették felelőssé jólétükért vagy nyomorukért. Na és persze a közvetítő szerepét rosszul végző kiadót és könyvkereskedőt is elítélik, ha nem képes hidat építeni a szerző és az olvasó között. Hazárdjáték tartósítva, forog a szerencsekerék. Mindemellett halványan, de megjelenik az a fajta, legtöbbször kimagasló honoráriumok nélküli szerzői siker is, ami az olyan egyéni erényeket jutalmazza, mint a tehetség és a kiemelkedő alkotókészség. Az irodalomtörténet utóbb persze jobbára ezzel a vonulattal foglalkozik.
Aztán a szocializmust építő Fidel Castro, Kuba elnöke az 1960-as években bejelentette, hogy Kubában már közkinccsé tették a tömegkultúrát, egyrészt a nagyra becsült elnök személyes vezetésével felszámolták az írástudatlanságot és világhírré emelték a még nagyobbra becsült elnök személyes forradalmi gondolatát, hogy a szerzői jogot végképp el kell törölni, mert az merénylet a kultúra szabad áramlása ellen. Fidel Castro téveszméje utánzásra talált és tartósított bolondság maradt a tömegkultúra erőszakos megvalósításának alattomos támadásában, amikor az egyénnek csak annyi szerepe maradhat, hogy része legyen a tömegnek és tehetségével együtt beolvadjon az „egységbe”, amelyet országa térképén maga a diktátor rajzol, majd átrajzol, méricskél és vezérel.