Nagy bolondság feltételezni, bár van benne valami, hogy az öntelt író, ha önmaga zsenialitása mellett véletlenül a könyvének olvasójára is gondol, az ideális olvasót amolyan „énvesztett” személynek gondolja. Kierkegaard másfél évszázaddal ezelőtt használta e kifejezést, amikor is feltárta az olvasás fonákját: a nemegyszer teljességgel üres fecsegés olvasásának azt az illúziókeltését az olvasóban, hogy ő valóban „igazi olvasó”. Az olvasás tehát egyféle „énvesztés” – önként vállalt belemerülés egy készen feltálalt világba. Ha olyan, az élettől kiüresített történetekkel ütjük el az időt, mint a filmsztárok szerelmei és csalódásai, hol nyaral a milliomos barátnője, álhírek, hangzatos közhelyek és hasonlók, és azt mintegy befogadjuk a saját életünkbe, akkor az olvasó mindebben cinkosává válik a szerzőnek, s marad a kérdés: a bűvös körben ki sarkall kit, melyiküket mekkora felelősség terheli ezért a valóságos világban, amivel aztán egyre nehezebben tudunk szembesülni. Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a fajta „énvesztés” is egyféle választás, ami pozitív számadattá válik egy olvasói/olvasási/könyvvásárlási statisztikában.

Wilhelm Raabe 19. századi népszerű német író tré­fálkozása az olvasó és olvasás kiszámíthatatlan és gyakran megmagyarázhatatlan viszonyával igazi tartósított bolondság, érdemes észben tartani: „Csak olvasás közben tudhatja meg az ember, mennyi mindent hagyhatott volna olvasatlanul.” Végül is tudja, miről beszél: életének egy részében könyvkereskedő-segédként dolgozott.
Sok tanulmányíró próbálta kibogozni, és írtak is erről komoly társadalomtudományi és művelődéstörténeti esszék sokaságában, hogy kik valójában az olvasók, meg aztán hányféle csoportba, típusba tartoznak, és több más ha­sonló, talán hiábavaló okosságokat. Vagy oktalanságokat. Kicsit viccesen, ugye olyan ez, mint amikor a megfigyelő megfigyelőjének megfigyelője (utalás Friedrich Dürrenmatt A meg­bízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyelése című művére) keveredik magyarázgatásba, hiszen meg kell találnia egy meghatározhatatlan tömegben a célszemélyt. Ám ne felejtsük, hogy ez gyakori a valóságban olyan helyzetekben, amikor az emberi észlelés összetettségét szeretnénk kiemelni, és azt is, hogy a valóság teljes feltárása nem feltétlenül sikerül annak sem, aki éppen ír róla.
Én azt hiszem, hogy nincsenek is olvasói típusok, inkább olvasói szerepek vannak, hiszen egy és ugyanazon a napon egy és ugyanaz a személy teljes átéléssel lehet szaktanulmány-olvasó, aztán egy regény történetében egészen elvesző, énvesztett olvasó. 
Az olvasott mű kiválasztásának és befogadásának fo­lyamatával, valamint az olvasmánynak az olvasóra tett hatásával az olvasáslélektan tudománya foglalkozik. Ezt a hatást igencsak nehéz előre megjósolni vagy akaratlagosan „kívülről” megtervezni, mert egyáltalán nem lehet álta­lánosítani, egyénenként különbözik, függ az életkortól, ne­mektől, személyiségjegyektől, nyelvi környezettől, társa­dal­mi helyzettől, kulturális környezettől, illetve a lelki és testi állapotoktól, másrészt az önmagukban objektív jelentésű szavak, mondatok – a befogadás által – egyéni gondolatokká, érzelmekké való alakításától. A művek befogadása többek között attól is függ, hogy az olvasó előzőleg milyen műfajú, értékű, témájú és formájú műveket ismert és kedvelt meg. Az irodalom, az olvasás azt nyújtja az olvasónak, amit vár tőle, legtöbb ember számára az olvasás a mindennapi élet gondjai elől való menekülés, a feszültségoldás eszköze. Az olvasás tehát – a tudás megszerzésén túl, főleg szépirodalmi munkák esetében – szubjektív folyamat.
Fekete Gyula író vallomása szerint, ami elhangzott a Püski-féle Magyar Élet Könyvkiadó emléktábla-avatóján 1990-ben: „Az irodalomnak legalábbis három tényezője van: az író, a könyv és az olvasó.”
Nekem a három tényezőről éppen három kérdés jut eszembe. A magára hagyott író eltalál-e az olvasóig? A magára hagyott könyv eltalál-e az olvasókhoz, visszatalál-e az írójához? A magára hagyott olvasó eltalál-e az íróig?