Meghökkentő, a könyvtörténetben ritka büntetésről olvastam. Általában az a megszokott, hogy az írót eltiltják az írástól vagy a közléstől, de ez esetben éppen hogy kötelezték rá. Idézet Giovanni Pozzi A szentek ábécéje című tanulmányából (Olasz misztikus írónők. Bp., 2001): „Elterjedt szokás szerint kötelezettséggé lett az írás, gyakran mániákus túlzásokkal, mint például Veronica Giuliani esetében, akit a bűnbánat nélküli fogalmazványok miatt harminc évig kényszerítettek arra, hogy a megrendelők által láttamozott papírokra írjon, és újraolvasás nélkül adja le az írásokat. Nem csoda, hogy Veronica Giuliani »inkább könnyekkel írt, mint tintával« és hogy a halál küszöbén lidérces álomban látta viszont az általa felhalmozott, de soha nem látott papírhegyet. Kétszeres tiltás nehezedik ezekre az írásokra: egy előzetes, mivel céljuk a büntetés, és egy utólagos, mert olyan részei az intellektusnak, amelyeket, alighogy napvilágra kerültek, azonnal elkoboztak. Legnagyobb részüket jelenleg is szent emlékű tárgyként elkülönített helyen őrzik a monostorok archívumaiban… A spirituális írónők valójában keresztülhúzták azok számításait, akik írásra kényszerítették őket, hiszen épp azt helyezték előtérbe, amitől vezetőik féltek: a vágyat, hogy az írás által önmagukra ismerjenek.” Veronica Giuliani (1660–1727) Naplóit ma már a szenvedés misztikumának írásaiként emlegetik. Tíz kötetben jelentek meg. 1804-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták. Látomása a pokolról, az aprólékosan részletező képi leírás, a valósághű átélés mértéke ma is ijesztő olvasmány, mert híven tükrözi írója személyes szenvedését, amit a környezete közömbösen szemlélt. Évszázadokon keresztül tudós férfiak vitatkoztak azon, hogy a nőknek egyáltalán lehetnek-e misztikus élményeik, sokan azt állították, hogy nem, esetleg átélhetik ugyan, de nincs kellő szellemiségük a megértésre, úgyhogy minden eszmét, ami nőtől származik, sokkal több szigorral kell felülvizsgálni, mint a férfiakét. Attól féltek, bebizonyosodhat, hogy a nők gondolatainak súlya azonos lehet a férfiakéval? Szerették volna megakadályozni, hogy a nők „kegyelmi állapotuk leírásával bizonygassák szentségüket, mert a nők hajlanak rá, hogy úgy hivalkodjanak ezzel, mint a ruhájukkal”. Még a 19. században is egy kicsit erre hajaz IX. Pius pápa állítólagos véleménye Veronica Giulianiról: „Ő nem szent nő, hanem egy nagy szent férfi!” Természetesen nem áll módomban rákeresni a forrásra, de nem is akaródzik ezt elhinnem, hiszen hogyha ez igaz, akkor miféle áligazság egyfelől a nőtisztelet, másfelől a nők lenézése, tehetségük, értelmük kétségbevonása. Ha valamiért mégis muszáj elismerni, akkor jöhet ez a félig vicc, hogy kiválóságuk csak azért lehetséges, mert nem is nők, hanem férfiak? Gondolom, a férfias önérzetet mindenképp erősítheti az ilyen gondolkodás, és illeszt még egy ékkövet a teremtés koronáinak ékes, saját használatú fejdíszébe. Az egyetemes irodalomtörténetben kiemelkedő helye van misztikus írónőként a 20. században élt Simone Weil-nak (1909–1943), akinek nevét halála után ismerte meg a nagyvilág. Ekkor kerültek napvilágra naplói, cikkei, tanulmányai, melyek kiadását leginkább Albert Camus Nobel-díjas író és filozófus szorgalmazta: „Nem tudok elképzelni szellemi újjászületést Európa számára azok nélkül a követelmények nélkül, melyeket Simone Weil meghatározott.” Simone Weil azt a küzdelmet fogalmazza meg, amely a megvilágosodásért, a hitért folyik minden emberben. Gondolkodását a lelkiismereti szabadság, az erkölcsi tisztaság és a feltételek nélküli istenszeretet vágya hatotta át. Író kortársai tisztelték és nagyra tartották, Németh László és Pilinszky János is, aki több tanulmányát lefordította, 1983-ban jelent meg magyar nyelven Weil Ami személyes, és ami szent című könyve. A társadalmi bajok orvoslása is fontos témája az írásainak. Botrányosan felháborító meglátását nem nagyon szokták emlegetni, azt ugyanis, hogy a falu bolondját mindenki másnál alkalmasabbnak találja a legfőbb isteni és életigazság befogadására, mivel a bolond az alázat természetfölötti erényét gyakorolja, ez ösztönös megérzésen, érzelmi átélésen alapul, nem pedig neveléssel sulykolják belé. Vajon egy girbegurba életösvényen az ősi tarot nevű jóskártya vagy a taoizmus filozófiájának bolondja jár vele kézen fogva? Merthogy a Bolond mindkettőben a félelem megszűnésének és a derűsen átélt szabadságnak az emblémája, jelképként örök vándor, aki mentális szabadságában a legmagasabb, a fizikai létben pedig a legalacsonyabb rendűt képviseli. A valós, mindennapi életben viszont (szerencsére?!) mi, a nem bolondok vagyunk többségben. A többséghez tartozni megnyugtató és biztonságot sugall. Így aztán, ha véletlenül azokkal találkozunk az utcán, akiket bolondnak tartunk, igyekszünk kikerülni őket, de legalábbis elnézünk mellettük, mondjuk, egy nagyon valós, kézzelfogható, csillogó kirakatra.