Az 1989-es forradalomra emlékeztek az elmúlt hétvégén Temesváron – hallgattam a múltidézésről szóló tudósítást egyik este a rádióban. Mint elhangzott: éppen 35 éve annak, hogy 1989. december 15-én románok és magyarok élőlánccal védték a rendszerellenes Tőkés Lászlót. Ezzel egy időben országszerte felkelések törtek ki. 
Jómagam minderről és a múlt rendszer borzalmairól az általános iskolában történelem-, illetve állampolgári nevelés órán tanultam, majd az egyetemen politológiából. Az átkosnak is nevezett korról persze sokat hallottam a szüleimtől és ismerősöktől is. 

Napjainkban sem feltétlenül élünk békés, nyugodt és szép időket, de a 35 évvel ezelőtti napokban cifrább lehetett a helyzet. Annál is cifrább, mint ahogyan tankönyveink írják, és mint ahogyan sokan napjainkban mesélik, vagy éppen hallgatnak róla. Egyik tanárnőm könnyes szemmel idézte a történetet: fiútestvére Temesváron volt egyetemista. A forradalom napjaiban a tüntető tömeg mellett haladt el barátaival, amikor az egyik tömbházból egy férfi kiabált, hogy meneküljenek az utcáról. Alig jutottak be egy lépcsőházba, máris a tömegbe hajtott a harckocsi. De hányan vannak, akik nem voltak ilyen szerencsések? Hányan vannak, akik maradandó fizikai (mert szerintem a lelkieknek se szeri, se száma) sérüléseket szenvedtek? Hivatalos adatok ugyan léteznek, de az Egyesült Királyság egykori miniszterelnökének, Winston Churchillnek tulajdonított, elhíresült mondásában is van némi elgondolkodtató: „Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.” Ahogy telik az idő, egyre kevesebben lesznek, akik a múlt rendszerről, a forradalom eseményeiről valamit is tudnak. Talán a kommunizmus története emiatt is lesz a 2025–2026-os tanévtől kötelező tantárgy 12. osztályosok részére, ahogy azt nemrég Ligia Deca oktatási miniszter bejelentette. A hír hallatán bizonyára sokan felteszik a kérdést: szükséges a kommunizmusról tanulniuk a diákoknak? Meglátásom szerint igen, de nem tartom helyes döntésnek, hogy erre egy újabb tantárgyat bevezessenek. Vajon nem látják a gyermekek leterheltségét, illetve annak lehetőségét, hogy történelem-, illetve állampolgári órán is lehetne oktatni? Vajon ebben a formában valóban az elmúlt kor történéseit segít megértetni, vagy még inkább azt érik el, hogy a diákok hallani sem akarnak majd róla? Úgy vélem, valóban fontos lenne a diákoknak megismerni az 1947 és 1989 közötti román kommunista diktatúra időszakát mint a politikai elnyomás, a gazdasági lecsúszás, a személyi kultusz és a mindent átható félelem korszakát. Idősebb olvasóink jobban tudják, mint én: a Ceaușescu-rezsim utolsó évei különösen súlyosak voltak. Románia elszigetelődött a világtól, milliók szenvedtek a nélkülözéstől, miközben a szűk elit jól élt, vagy azt hitte. Meggyőződésem, ezek a történések nem pusztán történelemkönyvek lapjaira tartoznak, hanem olyan leckék, amelyeket muszáj megtanítani a következő nemzedékeknek. Tehát a szaktárca ötlete egyrészt érthető és indokolható. Ligia Deca miniszter szerint a tananyagot kutatóintézetek és egyetemek szakemberei állították össze, ugyanakkor az is nagy kérdés, valóban objektív oktatási anyag-e, mennyire hiteles és pontos, mennyire nyíltan szól a kommunizmus bűneiről és visszaéléseiről. A találgatásoknak nincs értelme, de az biztos, ha elkezdik tanítani, otthon a családban, a szűkebb közösségekben is érdemes lesz őszintén és többet beszélni a témáról, s a való igazságot még mindig elmondhatják azok, akik átélték a borzalmakat. Mindennek célja nem a pálcatörés kell legyen azok feje fölött, akik egykor esetlegesen megkeserítették szüleink, nagyszüleink életét (amúgy is a piros könyvecskék többsége már elégett, a lelkiismeret dolgozik, s az ítélkezés nem a mi dolgunk), hanem az, hogy a múlt rendszerben történtek soha meg ne ismétlődjenek.