„Ti megúsztátok a színpadi szereplést gyermekként?” – tette fel a kérdést nemrég egy munkatársunk a szerkesztőségben, gondolva azokra az ünnepi előadásokra, amelyeknek főszereplői gyermekek, és amelyek elmaradhatatlan részei a közösségi ünnepléseknek. Nem volt, aki nemmel válaszolt volna, a jelenlévők közül gyermekként mindannyiunknak ki kellett állnunk, hogy egy színdarab szereplői legyünk, énekeljünk vagy verset mondjunk. Emlékezetesek ezek a fellépések, kinek azért, mert óriási sikerélmény volt leküzdeni a lámpalázat, kinek meg azért, mert a kölcsönkért népviselet szoknyáját vagy nadrágját tartó biztosítótű kioldódott, és viselőjét mozgás közben a ruhadarab jól kibotlasztotta, nem kis kalamajkát okozva ezzel a színpadon. Az ilyen jellegű bakik és balesetek elkerülhetetlenek voltak, de megtanultuk, hogy nem a hibákkal kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogyan oldjuk meg őket úgy, hogy gördülékenyen menjen tovább az előadás.

Amikor az osztálytársakkal évről évre újabb és újabb előadásokra készültünk, észre sem vettük, hogy mennyi mindent tanulunk, amit az iskolapadban ülve, tankönyvekből esélyünk sem lett volna elsajátítani. Csapatban dolgoztunk, segítettünk egymásnak, figyeltünk társainkra. Bátorítottuk azokat, akik félénken szólaltak meg, és segítettünk azoknak, akik kezdetben a színpadon csak díszítőelemként szerepeltek, hogy idővel aktív szereplőkké váljanak. Jó volt látni, ahogyan társunk a néma fa szerepéből idővel takáccsá avanzsált, aki a császár új ruháját varrta meg.
Minél több szöveget kellett megjegyeznünk, annál könnyebben ment a tanulás. Verseket, énekeket tanultunk, amelyeket otthon addig ismételtünk, amíg szüleink is kívülről tudták a szöveget. Minél többször léptünk fel, annál magabiztosabban néztünk szembe a közönséggel, és ha együtt énekeltünk, akkor már egészen nyugodtan léptünk színpadra, mert nem féltünk, hogy felsülünk.
Szerettük, ha szereplésre kellett készülni. Úgy tűnt, hogy az előadás próbáin nem kell tanulni, legalábbis nem úgy, mint a tanórákon. Komolyan vett játék volt a készülés, az előadás végén pedig akkor is megtapsolt a közönség, ha valaki izgatottságában minden sort elfelejtett. Játéknak tűnt a szereplés, és észre sem vettük, hogy közben mennyi mindent tanultunk.