Mire ezeket a sorokat olvassák, jó eséllyel már tudni lehet, hogy kit jelölnek a koalíciós pártok miniszterelnöknek. A jegyzet írásának pillanatában még ott tartottunk, hogy vasárnap kiderül, ki lesz az új kormányfő. A mostani politikai helyzetben azonban csak azt érdemes elhinni, amit hivatalosan bejelentettek. Rossz nyelvek szerint csak az a biztos, amit hivatalosan cáfoltak, de mi ne legyünk ennyire rosszmájúak. Semmi szükség arra, hogy további összeesküvés-elméletek gyártásához szolgáltassunk muníciót. 
A koalíciós tárgyalások finoman szólva sem haladtak zökkenőmentesen. Hol egyik, hol másik párt képviselői álltak fel a tárgyalóasztal mellől, vagy éppenséggel el se mentek tárgyalni. Mondhatnánk erre, hogy ejnye-bejnye, igazán megtehetnék az ország frissen megválasztott vezetői, hogy nem a személyes hiúságukat, hanem az ország érdekeit helyezik előtérbe. Az ország érdeke, hogy legyen kormánya. Ezt nem úgy kell érteni, hogy valakiknek mindenáron tisztséghez kell jutniuk. Ez alatt azt értem, hogy valakinek el kell végeznie az adminisztrációs munkát, és valakinek felelősséget kell vállalnia ezért a munkáért. Ameddig ez nem tisztázott, addig lehet a zavarosban halászni, és az garantáltan nem jó senkinek. Illetve ez a megállapítás sem igaz, mert akik szeretnek és tudnak is a zavarosban halászni, azoknak ez az állapot kifejezetten hasznos. Ellenben ha nem tartozunk közéjük, mégiscsak úgy jobb nekünk, ha az ország ügyes-bajos dolgairól születő döntéseknek van gazdája.

Felületesen szemlélve a kormánykoalíciós tárgyalások szappanoperára emlékeztetnek, azaz egyszerre tűnnek szánalmasnak és nevetségesnek. Igen ám, de ne feledjük: a tárgyalófelek is emberek. Ebben az országban a szélsőséges pártokat leszámítva már mindenki kormányzott mindenkivel, és mindenki becsapta már legalább egyszer koalíciós partnerét. Azaz rengeteg a tüske a különböző pártok vezetőiben. Sir Humphrey Appelby, az Igenis, miniszter úr és az Igenis, miniszterelnök úr című brit szatirikus tévésorozatok cinikus államtitkára egy ízben így fogalmazott: „Nem bízhatsz meg valakiben, akit már egyszer átvertél!”
Valóban nem lehet egyszerű koalíciót kötniük olyan pártoknak, amelyek a választási kampányban kígyót-békát kiáltottak egymásra. Képzeljük el, hogy egy politikai párt tárgyalódelegációját vezetjük, és az a dilemmánk, vajon mekkora szavazatvesztéssel járhat, ha együtt kormányzunk korábbi ellenfeleinkkel, illetve vajon mennyi szavazatot veszíthetünk, ha ránk sütik a bélyeget, hogy miattunk nem lehet stabilan kormányozni Romániát? Szerezzünk meg most pár kormányzati pozíciót, vagy vonuljunk ellenzékbe, és négy év múlva próbáljuk meg leváltani a kormányt? Hosszú távon vajon melyik a nyerő stratégia?
Nem merem persze biztosra állítani, hogy akárcsak hasonló is megfordult a megválasztott vezetők fejében, de azért nem is zárnám ki teljes mértékben. Mindenesetre szemléltetésnek talán jó a fenti példa. Valódi dilemmákkal küzdenek a pártok vezetői, amelyek közül néhányat nyilvánosan nem vállalhatnak fel.
Hogy végül milyen megoldást választanak elöljáróink? Valószínűleg valamilyent. Egyáltalán nem biztos, hogy az tökéletes vagy jó megoldás lesz. Az viszont egészen biztos, hogy a semmilyen megoldásnál jobb. Látják? Ha nem tesszük túl magasra a mércét, nem érhet csalódás.