Azon gondolkozom, hogyan nyernek többletértelmet bizonyos szavak, amikor (karót nyelt) közéleti szereplők neve mellett tűnnek fel: elutazott, találkozott, beszélt. Már az is különleges újsághír lehet, hogy a házigazda, mielőtt maga is megjelenne, 59 másodpercet várakoztatja egy díszes fogadószobában a vendégét, akit várakozás közben a már jelen lévő újságírók hada bámul, fotóz, majd később a politikai elemzők az önuralom-gyakorlat kínos nyilvánosságát bemutató vendég testbeszédéből próbálnak messzemenő, nemzetközi viszonyokra hatással levő következtetéseket levonni. Köztudott ugyanis, hogy az utazás, találkozás és beszélgetés a résztvevők számára legtöbbször mögöttes szándékok és tervek szövevénye. A tévében a hírműsorok ezekkel kezdődnek, az átlagnéző számára nemegyszer megjegyezhetetlen nevű és rangú urak és hölgyek paroláznak egymással. Na, de milyen volt az utazás régmúlt időkben? David Frölich terjedelmes munkája, az Utazási könyvtár vagy vezérfonal 1639 és 1645 között jelent meg. A szerző bevezetőjében ez „minden eddig kiadottnál teljesebb, gyönyörködtetőbb és hasznosabb útikönyv, két részre osztva, melyek eleje négy könyvben a következőket tartalmazza: száz és tíz utazási problémát, sokféle tanácsot a vándorláshoz, a dolgok megfigyelésének módszereit, pénzek megjelölését”; a második rész földrajz, történelem, öröknaptár, idő-, arc-, tenyér-, álomjóslási tanácsok, úti imádságok sora. A szerző figyelmeztet, hogy az utasnak sok szenvedést kell eltűrnie, aki ezt nem viseli bátran, el se induljon. Sokféle veszedelmet és intelmet felsorol: az utas ne fecsegjen, ne vetélkedjen másokkal, pénzét ne számolja mások előtt, majd így szól: „a többi dologról tájékoztatja az én Vezérfonalam, melyet sűrűn forgasson útközben”. Ez utóbbi igencsak öntelt ön- és könyvreklám, ma is használt marketingfogás: ha nem tudsz valamit, fordulj hozzám, én majd eligazítalak, helyes útra terellek. A szerző mindenki számára szükségesnek tartja az utazást. Érthető, hiszen az otthon ülőknek nem kell az ő könyve. Fölsorolja, kinek miért kell utaznia. A teológus tanulmányozza azokat a tartományokat és népeket, amelyekről Mózes és más apostolok említést tesznek. A filozófus az ókori szerzők munkáit nem érti meg a földrajz ismerete nélkül. Az orvos nem ismerheti a füvek természetét, ha nem figyeli meg ezek erejét és tulajdonságát, ami a különböző vidékek elhelyezkedése, az éghajlat befolyása szerint gyakorta változik. A jogtudósnak ismernie kell a birodalmak határait, mert a törvények a területek különbözősége szerint változnak. A politikusnak azért kell utaznia, hogy ami otthon nem található meg, azt máshonnan hozza el! Hosszan taglalja azt is, hogy egyesek miért nem kedvelik az ilyen jövés-menést: legtöbben tagadják, hogy az utazásból bárki is erkölcsösebben és műveltebben térhet haza, mint ahogyan elment. Igyekszik minden utazási módot számba venni, még az ördögit is: „Vajon a varázslók és bűbájosok ördögi utazása a levegőben söprűn, boton, kecskebakon, köpönyegen szemfényvesztés-e vagy valóság? Hát számos példa van erre is, mint dr. Faustus és tanítványa, Vagnerus és mások, amint szavahihető emberek mesélik.” Fontos megjegyezni, hogy az ő korában becsülték a leírt szót, hittek annak, és az írókat szavahihetőnek tartották. A szépirodalom megbízható „utazási irodája” mindig arra keresi a választ, hogy hol élünk és merre tartunk az életben. „Maláriás vidéken nem lehet büntetlenül élni: ha nem kapom meg a maláriát, megbetegszem a kinintől” – írja Németh László 1932-ben Tanú című folyóiratának bevezetőjében. Úgyhogy érdemes utazgatni az irodalom tájain, sőt mulatságos történeteken is elgondolkozni. Karinthy Frigyes 1912-ben megjelent Történelem című paródiaciklusában interjút készít a híres Kolumbusszal, arra keresi a választ, miért is indult útnak. Kolumbusz válasza: „Kérni szeretném, bizonyos részleteket jó volna mellőzni a riportban, köztünk szólván, nem szeretném, ha az előzményeket szellőztetnék. A dolog úgy kezdődött, hogy alkalmazva voltam itt, a banknál. Rám volt bízva a pénztár, elseje közeledett, a feleségemnek kalap kellett, hiszen tetszik érteni. Nem hiányzott sok, pár ezer… A feleségem gondolkodik, gondolkodik, egyszerre kisüti. Nagyon egyszerű a dolog, megszöksz. Hova, mondom. Hova, te állat, hát hova mehet egy sikkasztó, hát Amerikába. Amerikába, mondom, abba igazad van, de hiszen Amerika még nincs felfedezve. Látod, mondja a feleségem, mindig ilyen tutyimutyi ember voltál, most ilyen csekélységen jajgatsz, hát eredj és fedezd föl. No, eleinte vakaróztam egy kicsit, de aztán, hogy szorított már nagyon a dolog, mégis rászántam magam… A parton félig meztelen, barnára sült sikkasztókat találtunk. Vad sikkasztók voltak, nem értették a nyelvünket. Jelekkel adtuk tudtukra, hogy fel vannak fedezve. Erre megijedtek és elbújtak. Nem láttak még ilyen civilizált, fehér bőrű sikkasztókat. Hát így történt a dolog.” Az olvasó kérdezheti: vajon ez a paródiahős hazatérte után erkölcsösebb lett? Na és hasonlít valakire, aki még nincs is felfedezve?