Legjellemzőbb könyvvásárlási szokásunk, hogy a könyvesboltban előbb elolvassuk a fülszöveget, majd belelapozunk a könyvbe és véletlenszerűen kihalászunk néhány mondatot, megnézzük az illusztrációkat. Ha a szerző teljesen ismeretlen számunkra, ez a kóstolgatás vagy vonzóvá teszi, és megvásároljuk, vagy arrébb lépünk nélküle. A boltok ülőhelyekkel és asztalkákkal is udvariaskodnak nekünk, hogy kényelmesen pörgessük a lapokat. Sok könyvön van védőfólia, de az eladók előzékenyen lebontják róla, ha kérjük. A fólia eredeti funkciója a könyvet mint tárgyat óvni a tapogatástól, szállítás közbeni sérüléstől, nincs is egyedül ebben az őrző-védő funkcióban, az úgynevezett törzsszövegtől indulva kifelé, van címlap, üres előzék- és hátlap, borító, ezen védőborító, olykor fólia is. A magyarországi könyvesboltokban, na és persze a médiafelületek híradásaiban megjelent a fóliázott könyv új könyvkereskedelmi műfaja, hiánya (van már példa rá) akár pénzbüntetést is von maga után, amikor az így paravánná vált fóliával nem a tárgyat védik, hanem elfalazzák a „gondolatot” – egy szó mint száz, a fóliázás új értelmezést nyert: kézzel megfoghatatlan, de egyébként is zagyva és értelmezhetetlen szégyenpadra ültetik vele a könyvet. Úgy tűnik, sem az egyetértők, sem az ellenzők számára nem egyértelmű, hogy pontosan mely könyveket kellene fóliázni a „melegellenes” hivatalosan „gyermekvédelmi” törvény értelmében. Az igazi magyarázatra és megnevezésre a könyvtörténet ad szabatos választ: cenzúra. Mivel a modern demokráciákban ilyen elvileg nem létezik, és hivatalosan kiadott tiltott könyvek listája sincs forgalomban (vagy titokban létezik és napról napra bővül?), marad a bizonytalanság meg az ilyenkor szokásos túlbuzgóság. A nyomdaipari terméknek is nevezhető tárgy részére pedig a leminősítés, az elkülönítés, kitaszítottság az irodalomból. Büntető kaloda a könyvnek és közszemlére tett megfigyelhetőség a vásárlónak, ki s miféle bátor könyvbarát merészkedik oda választani s elvinni egyet is közülük pironkodás nélkül. Na és a szerzőket ki fóliázza körbe? A magyar irodalomból eszembe jut Vay Sarolta (1859–1918), aki Vay Sándorként olyan sikeresen bújt az álnév szerepe mögé, hogy például a kortárs Szinnyei József megbízható Magyar Írók Élete és Munkái című tizennégy kötetes életrajzi lexikonában hiába keressük Sarolta néven. Tárcáiban a 19. századi előkelő családok és a vidéki nemesi kúriák hétköznapjait örökítette meg. Jól ismerte ezt a világot, hiszen maga is tagja volt, ám nem grófnőként, hanem férfiruhában grófként, férfiként viselkedő különcként volt jelen. A férfiruha, szivar, sétapálca, udvarlás a nőknek, sőt párbajozás a nők becsületéért több volt, mint szerep, igazi lényének öltözete volt, akkor is, ha fizikai létében csak illúzió maradt. Népszerűségét jelzi, hogy 1910-ben összegyűjtött munkái is megjelentek tíz kötetben. A művelődéstörténet azóta is merít belőle adatokat. A Magvető Kiadó 1986-os kiadása a rangos Magyar Hírmondó sorozatban Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyve. A szőrszálhasogató keresgélés sem találna benne kivetnivalót, de sok irodalomtörténeti érdekességet igen, sőt még olvasási és könyvvásárlási szokások leírását is. A szerzőség gyakorta úgy is csak egy név, amihez az irodalomtörténészek hozzárendelik az életrajzi adatokat, így próbálják megfejteni egy mű megalkotásának előzményeit, összefüggéseit írója életével. Vay Sándor tárcáinak alkotás-lélektani elemzésével nem lehet eljutni Vay Saroltáig. Emberileg tragikusan és megalázóan lepleződött le. Csak akkor derült ki, hogy nő, amikor őrizetbe vették házasságszédelgés vádjával. A rendőrségi eljárás során az osztrák igazságügyi orvos szakértő vizsgálata fedte fel az igazságot róla. A cenzúrára a legfrappánsabb kifejezést a budapesti Népszava című újság 1928. novemberi számában találtam: szellemi nyaktiló. A cikk aláírás nélkül jelent meg: Költők a szellemi nyaktiló alatt. Persze csak öngyilkosjelöltek írtak alá ilyenféle cikkeket. A közutálat miatt a cenzorok személye és neve sem volt nyilvános, ők „rendészeti szempontok” mögé bújtak. Nyaktiló alá esett például Petőfi Sándor és Ady Endre több verse is. A cikkíró szerint viszont teljességgel érthetetlen, sőt kacagnivaló, hogy Szép Ernő Gyermekjáték című versét lenyaktilózták. „Mikor én kisfiú voltam, kis lovon nem lovagoltam, / nem volt nékem pónilovam, / lovagolni sohsem tudtam. / Nem volt nekem kerékpárom, pedig be jó rajta nyáron… Én játékot már nem kérek, a sok gondtól rá sem érek…” Karinthy Frigyes átírásában az Így írtok ti paródiagyűjteményben éppen ez a Szép Ernő-vers szerepel: „Ha én kicsi fiú volna / Csilingelne, lovagolna, / Újságokba sose írna, / Sose írna, sose írna, / Télen-nyáron csilingelna.” Hát ezt szeretheti minden múlt- és jelenbeli cenzor, mármint, hogy a költő újságokba sose írna! A korabeli cenzúra kigúnyolásának dicsősége a Panoráma 1923. márciusi lapszáma. Betiltották a vezércikk megjelenését, ezért aztán helyette a szerkesztőség egy plakátot közölt: előtérben egy ugató kutya, háttérben púpos tevék kanyargó sora. Ki ne értené! A kutya ugat, a karaván halad. A cenzor talán állatbarát volt, engedélyezte.