Hoian város régi központját, a bazárként mű­ködő több száz éves főutcáját már megérke­zé­sünk estéjén meglátogattuk. Mindkét oldalán művészeti galériák, ajándék- és kézművesboltok, meg teázók-kávézók váltogatták egymást, rengeteg szebbnél szebb portékával. Tündéri kivilágítás fogadott. Az általában sárgára festett házak mindegyikén számtalan színes lampion tündökölt, világított meg sejtelmesen sok-sok gyönyörű festményt, ékszert, bőr- és fémárut, papírkivágásokat, kalapok, táskák, szőttesek és selyemsálak halmazát, amelyek megtekintésére kedvesen, mosolygósan invitálnak az eladók. Sosem voltak tolakodók, mint sok helyütt a nagyvilágban, különösen éppen Ázsiában. Vásároltam is virágos, pillangós selyemlampionokat, minden méretben és alig várom, hogy végre felszerelhessem őket. Másnap délelőtt, sajnos már szemerkélő esőben, az olajfestményeiknek sem tudtam ellenállni, aztán a sétát, barangolást és gyönyörködést egyik pici teraszon fejeztem be, ahol mindössze két csöpp asztal kapott helyet egy-egy székkel, és csodálatosan finom, frissen csavart, vegyes gyümölcslevet szolgáltak fel.

Ahhoz, hogy megértsük a jelenséget, amikor egy hosszú utca minden boltja nagyjából ugyanazt kínálja, tudnunk kell, hogy Vietnám a kézműves közösségek országa. Nemrégiben olvastam, hogy az országban kb. 1000 ilyen közösség működik. Ezeket rendszerint több család tagjai alkotják. Sőt, lehet, hogy egy falu egész utcája, vagy egy egész falucska egy adott termék előállításával foglalkozik. Így a sok kis bolt, ha azonos terméket is kínál, legtöbbször nem egymás konkurenciájaként, hanem együtt működik. 
Délután elindultunk Huéba, útközben több megállóval. Egy minden széppel zsúfolt műhelynél a jellegzetes kúp alakú kalapjaik készítésének rejtelmeibe vezettek be. Láthattuk, ahogy vékony bambuszgyűrűkből készített formára rögzítik a szárított pálmaleveleket és sablonnal festik rá a színes virágokat meg tájképeket. 
Aztán a füstölők – az illatosított pálcikák – kerültek sorra, hogy végül egy márványbánya közelében egy különleges üzletbe is eljussunk, ahol hihetetlen kép tárult elém. Mert sosem hittem volna – ami mindössze a járatlanságomat bizonyítja –, hogy például a márványbútor nemcsak egy-két sztár vagy néhány túlgazdag agyszüleménye, hanem készítenek ilyent „csak úgy”, és van, aki megvásárolja. Bár lehetséges, hogy a kliensek az utóbbiak közül kerülnek ki mindig. Ott minden márványból készült: a különböző méretű és díszítésű asztaloktól a kanapékon, foteleken, sámlikon, hatalmas kerti szobrokon keresztül az aprólékosan faragott vázákig és egyéb dísztárgyakig. Már-már embertelenül ragyogott a tükrök által visszavert és megsokszorozott fényesre csiszolt felület, a bejárat többméteres szobrai pedig szinte összenyomták a bámészkodókat. Ám a vázák engem is elbűvöltek. A legszebbeket aprólékosan faragott lótuszvirágok, bimbók és szitakötők díszítették, amik feketére vagy pirosra festett alapból domborodtak ki a vázák oldalán. Bevallom, hazacipeltem egyet. 
Mint ahogyan egy apró fekete igazgyöngysort is, a megfelelő fülbevalóval. Mert ebédelni álltunk meg ugyan, aztán váratlanul ott volt egy helyen minden, amit szerettem volna: a vendéglőben a pho leves, amelyre előző este hívták föl itthonról a figyelmemet, és egy nem túl gazdag, de fekete gyöngyből bőséges kínálatú, jó üzleti érzékű tulajdonossal vagy dolgozóval (nem derült ki) megáldott ékszerüzlet. Mindkettőről lesz mesélnivalóm.