Kezdjük talán Franciaországgal, ahol három családi esküvőn is részt vehettem! Paola húgom menyegzője különösen emlékezetes marad. Az ünnepséget 1997-ben, a délfrancia birtokukon tartották, s hetekkel előtte már nagy volt a készülődés. A hatalmas udvaron sátrakat állítottak fel a mintegy kétszáz vendég elhelyezésére. A templomban a férfiak java része zsakettbe (fecskefarkú sötét kabát, szürke nadrág, világos cilinder) öltözött, a hölgyek kalapkölteményei is megérnének egy külön írást. A szertartás igen hosszú volt, a szegény kis koszorúslányok hada igencsak ásítozott. A lakodalomban feleségemmel az ünnepi asztalnál, egy nagy teraszon foglaltunk helyet, míg a násznép a már említett sátrakban mulatott. A tizenhárom éves Ambrus fiamat egy kedves francia ismerősre bíztuk, akivel egy „jurtában” ünnepelhetett. Mikor megnéztük sarjunkat, kissé fáradtnak tűnt, ez talán az előtte álló pezsgőspohárnak is köszönhető volt. A tánc sötétedés után kezdődött, a DJ Párizsból érkezett. A lakodalom kivilágos kivirradtig tartott. A nászajándékokat egy külön szobában helyezték el.

Az olaszországi szokásokról talán többet tudhat az a több ezer magyar hölgy, aki a hatvanas években ment férjhez Olaszországba. A templomi esküvő egyben helyettesíti a polgárit is, így nem kell kétszer megtartani a ceremóniát. Náluk is elterjedt a rizsszórás, amivel az ifjú párnak a termékenységet biztosítják. Ez a tradíció nem veszélytelen, a fényes köveken guruló szemeken már sokan estek a szebbik felükre. A lakodalom igazi mediterrán hangulatban folyik, a fogások száma végtelen, amikhez drága bor dukál. A menyasszonyi torta többemeletes, felvágása külön szertartást jelent. A vendégek az asztalon találják a nekik szánt cukormázas mandulát, ami az egészséget és a boldogságot biztosítja számukra. A menyasszonytánc más formában „dívik” a kék ég alatt. Az ara egy kis táskát tart magánál (la borsa), amibe a vendégek borítékokat tesznek, cserébe táncra perdülhetnek a menyasszonnyal. Később a táskát külön (lehetőleg józan) rokon őrzi a „sohasem lehet tudni”-elv alapján.

Angliában a lánykérés fontos kelléke a gyűrű – pénztárcától függően –, szép nagyköves ékszer, amit az angolok a bal kezükön viselnek. A legény- vagy leánybúcsú igen népszerű, ez a vigadalom néha több napig is eltart, s helyenként kiváltja a környezet rosszallását. Az elegáns menyasszonyi ruha a viktoriánus korszak óta elefántcsontszínű, s ez állandó divatot is teremtett. A menyasszonyt Angliában is az édesapja vezeti az oltárhoz, s a pap felteszi a költői kérdést, hogy ki adja oda a lányt: az édesapa ebben a kompetens. A lakodalomban a vőlegény, a menyasszony édesapja és a vőfély mond egy beszédet, amiben méltatják az ifjú pár jó tulajdonságait. A tánc itt is hajnalig tart, az első tánc a fiataloké.

Finnországban – s talán ez a többi skandináv országra is érvényes – az esküvőt vagy anyakönyvvezető előtt, vagy templomban tartják. Az utóbbi a népszerűbb, mivel a finnek 70%-a tagja az evangélikus egyháznak. Van úgy, hogy a fiatal pár az esküvő kedvéért lép az egyház kötelékébe. A házasulandók nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a lelkész „fotogén” legyen, jól mutasson a videón és a fényképeken.

A legnépszerűbb házasságkötési időszak Szent Iván napjához kötődik (június 23.): ekkor a legrövidebb az éjszaka, s van, ahol le sem megy a nap. Az ünnepséget mindenképpen víz- vagy tengerparton tartják, véget nem érő tósztokkal kezdődik, s az eszem-iszom után az északi népzenéé meg a forgatós táncoké a terep, a lagzi közös szaunázásba torkollik.