Aközvélekedést és a közízlést alakítani kell. El lehet rontani, vagy éppen ellenkezőleg, alkalmassá lehet tenni a változásra. Ehhez viszont olyan intézményekre van szükség, amelyek vállal­ják az iránymódosítást vagy akár az irányváltást. Az úttörést úgy­mond. Gondoljunk bele, milyen iszonyúan nehéz le­hetett európai igényű könyv­kiadót működtetni a kom­munista diktatúrában, és kom­promisszumokkal ugyan, de mégis sikerült. Ma ilyen zsarnoki hatalommal nem kell szembenéznünk, ám így sem könnyű egy helyzeténél fogva konzervatív és rossz történelmi tapasztalatai miatt minden változástól irtózó kö­zösséget meggyőzni arról, hogy például Csíkszeredában éppúgy lehet, szabad, sőt kell modern művészetet teremteni, mint Berlinben vagy Párizsban. Úgy vélem, ilyen szempontból a csíkszeredai Új Kriterion Galéria elindításához és fo­lyamatos működtetéséhez kellett a bátor, nagylélegzetű szándék, és utána meg ugyan­csak kitartó aprómunkára volt szükség. És kellett ter­mészetesen az önbizalom, hogy egy intézményt, amely a Kriterion nevet viseli, csak ilyennek szabad el­képzelni: újító szándékúnak, befogadónak és optimistának abban az értelemben, hogy Székelyföldön is van érzékeny, fogékony közönsége a modern művészetnek.

Mi, erdélyiek tele vagyunk ellentmondással, és ugyancsak ellentmondásos képet mutat­nak rólunk azok, akik kívülről szemlélnek minket, leginkább a magyarországiak, de má­sok is. Eszembe jut, hogy a mostani angol király, aki trón­örökösként gyakran járt erre, az ősiséget szereti nálunk, az érintetlen tájat. Nos, ez az érintetlenség meglehetősen viszonylagos, valószínűleg csak arról van szó, hogy sok szem­pontból le vagyunk ma­radva néhány évtizeddel vagy akár egy évszázaddal is itt-ott, ami persze egyetlen esetben tényleg pozitívum: ha a természeti környezet tön­kre­tételében ma­radtunk hátra. Bár így lenne!

Viszont miért kellene csakis a hagyományos ízlést, az egyébként valóban tartásos, színvonalas, időnként zse­ni­ális, de sokszor meg konvencionális teljesítményt méltányolnunk, mondjuk, a képzőművészetben? A fes­tészetben, grafikában, szob­rászatban, esetleg az épí­tészetben. Miért kellene hagynunk, hogy aki idejön, csakis ezt a tradíciót lássa meg nálunk? Miért ne pró­bálnánk meg azt az erdélyi teljességet felmutatni, amely­nek példának okáért a fes­té­szetben vagy grafikában ugyanúgy része immár az Új Kriterion Galéria spiritus rectora, a merészen avantgárd szemléletű Részegh Botond is. Miért ne fognánk egybe az irányzatok, szemléletek, műfajok lenyűgöző sokféleségét földrajzilag is, Szentendrétől vagy Bukaresttől Csíkszeredáig az itteni nézni, látni tudó, nyílni, tapasztalni, kiteljesedni akaró közönségnek? Talán nem is tudatosítottuk ma­gunkban eléggé, de van egy jó hírem: Erdély valóban erős a képzőművészetben. Székelyföld is. Meg aztán nem véletlen az sem, hogy az egész magyar művészeti élet legfontosabb csoportosulása a nagybányai festőiskola volt. De ha ezt nem értelmezzük helyesen – hogy ami ma hagyomány, például a hajdani

Nagybánya, az valamikor modernitás volt –, sokkal nehezebb lesz bár­miféle modernizációs tö­rek­vésünket elfogadtatni. Igen, ez is egy ellentmondás, de ettől művészet a művészet. Ami ma hagyományos, az tegnap még modern volt. Lehet, hogy közhely, de attól még nem árt elismételni: csak az lesz igazán maradandó, ami valamiképpen a változást szolgálja. Tessék megnézni a berlini és müncheni terek absztrakt vagy félabsztrakt szobrait! El tudjuk-e ugyanezt képzelni egy székelyföldi kis­városban? Ha igen, máris nyertünk, legalábbis ízlésben és elhatározásban, hogy akkor itt is, ebben is szemléletváltásra lenne szükségünk.

Erdély gazdagabb, mint képzeljük. Erdély igényesebb, mint hisszük. Ahhoz, hogy mindezt tudatosítsuk, nagyon kellenek az olyan intézmények, mint az Új Kriterion Galéria, amelynek évtizedes fennállása imár stabilitást sugall, nemcsak kezdeményezőkészséget, hanem a szívós ízlésformálás képességét is. Magunkról is keveset tudunk, és másokról is tulajdonképpen. Például a román képzőművészetet alig-alig ismerjük. De a magyarországi művészetet is inkább csak hírből, kivéve, ha valaki éppen kéretlenül megajándékozza valamelyik önkormányzatunkat egy rak­táron heverő szoborral. Az Új Kriterion Galéria azt je­lentette, hogy nyílt egy-egy újabb ablak számunkra kifelé, az igazi Budapest és az igazi Bukarest irányába is. Meg aztán az is milyen jó, hogy itt a fotó is méltó helyén volt ezekben az években, és nem a macskaasztalnál te­rítettek neki.

Summa summarum: becsü­löm azokat, akik nemcsak kö­vetik, hanem befolyásolják is a közízlést. Művészként vagy mecénásként, alkotóként vagy kurátorként, íróként vagy könyv­kiadóként. Az Új Kriterion Galéria kritériumaival, vagyis mércéjével pedig igazán egyet­érthetünk.

Markó Béla