Amikor először találkoztam Kopecsni Györggyel, nem gondoltam, hogy újságírói pályafutásom talán leghosszabb interjújába futok bele. Györgyöt Magyarország kanári-szigeteki tiszteletbeli főkonzulja, Hermann-Boér Nóra ajánlotta figyelmembe, s az első telefon után ráállt a találkozásra. Las Palmas egyik parkjában vártam rá, s mikor megláttam, egy kicsit bizalmatlanná váltam, kinézete ugyancsak alternatívnak hatott: szandál zoknival, rövidnadrág, egy sokat látott izomtrikó, a nyakában amulettek. Egy valami mégis megfogott: a tüzes szemei, nyílt tekintete. Egy bodegába ültünk be beszélgetni, szavait magnóra vettem. Nem sokat vártam az interjútól, mivel Györgyről az interneten kevés anyagot találtam, de szerencsére tévedtem. Elindult a történet, ismert és ismeretlen nevek, események röpködtek, s az elmondottak elágazásainál már előre féltem, hogyan is fogom kordában tartani és rendszerezni a jövendő írást. Szavai nyomán egy nagy ívű, sokat ígérő pálya bontakozott ki.

György a 70-es években a magyar beatnemzedék aktív résztvevője volt, zenekarokat alapított, tolmácsként külföldi híres zenekaroknál segédkezett, egyszóval benne volt az élet sűrűjében. Az akkori zenészsors neki is osztályrészül jutott, külföldön a vendéglátásban próbálta megkeresni a kenyerét. A szerencse Nyugat-Németországban mosolygott rá, amikor megalapította a Gipsy Vagabonds együttesét, amivel sikereket, de nem világsikereket ért el. Egy-egy szomorkásabb pillanatában elárulta, hogy sokszor visszaéltek jóhiszeműségével, s igencsak kihasználták, dalait, ötleteit „lenyúlták”, nagyon sokan pénzzel tartoznak neki. A több évtizedes megfeszített munkában György elfáradt, s a Kanári-szigeteken keresett megnyugvást, amit egy időre meg is talált. 
A cikken sokat dolgoztam, majd megküldtem elfogadásra interjúalanyomnak. S ekkor kezdődött egy újabb féléves munka, György többször átírta az általa elmondott szöveget, vagy lényeges információkkal egészítette ki a textust. A munkát a Nagycsarnok közelében örökölt lakásában folytattuk: szeretett édesanyja néhány hónappal korábban hunyt el. Mikor végre megegyeztünk, a fotók összeválogatása kezdődött: világsztárok tucatjaival feszített a képeken. 
Egy fotó kedvéért elmentünk a budai Horváth kertbe, ahol kollégája, Benkő Laci emlékfájánál készítettem róla egy felvételt. Ekkor már nem nézett ki túl jól. A harmadik emeleti lakásába feljutva többször megállt, nehezen vett levegőt, az emlékfánál félrefordulva ellenőrizte a cukorszintjét. 
De nem lankadt, lelkesedéssel beszélt terveiről, egy új Omega megalapításáról, zenészekkel tárgyalt, ugyanakkor egy pesti szórakozóhelyen játszott aprópénzért. Elmondása szerint egy vastag könyvben adta volna közre életét, a világról alkotott gondolatait, ehhez folyamatosan gyűjtötte az anyagokat. Velem is tervei voltak, mivel végül tetszett neki az interjú. Az internetes oldalán bukkantam halálhírére, amit egy volt osztálytársa megerősített. Isten nyugosztalja!