Egy boldog embert láttok magatok előtt, aki a 60. aktív évadját éli, 26 igaz­gatóval a háta mögött! Jaaaj! Még gombócból is sok…! Botár Endre vagyok, Csík­taplocáról, a Mária lábától. Ahogy akkor az anyák, édes­anyám is a Szűzanyának ajánlott fel, segítségét kérve: megköszönöm, hogy Mária kö­tényében hordott, fogta a kezem és irányította lépteimet.
Gazdálkodó családban szü­le­t­­tem, ma is csodálom szü­leink hihetetlen igyekezetét és kitartó munkabírását, hogy a szegénységből kikeveredve min­­denáron taníttassanak és kenyeret adjanak a kezünkbe! Az én életem is így indult 1961-ben, mint a mesében.

A délelőtti sikeres érett­sé­gim után kimentem ka­szálni az Olt folyó melletti ka­szálónkra, ahol édesapám várt. Vágtam a rendet, majd kis idő múlva megérkezett a szomszédunkból a barátom, hogy: „Endrike, itt van Kőmíves Nagy Lajos és felesége, Tessi­tori Nóra, tehetségkutató körúton Vásárhelyről, a szín­művészeti főiskoláról. Délelőtt az érettségin hallottak szavalni, és arra kérnek, hogy menj le Zsögödbe, várnak, szeretnének megismerni. „Menj, fiam, ha hívnak” – mondta édesapám. Letettem a kaszát, meg­mosakodtam az Olt vizében és elindultam. Hosszú út volt gyalog, nem járt busz, csak a lábbusz. Megérkeztem, be­köszöntem, elbeszélgettünk. Elmondtam két verset, és azt mondták, menjek fel a felvételi előkészítőre. Fel is mentem, és akkor ért az első csoda: olyan színészeket is­mertem fel, akiket csodáltam, amikor turnéra jöttek játszani Szeredába, a régi kultúrházba: Kovács Györgyöt, a mestert. Szabó Lajos, a rektor – új­ságíró, író, dramaturg – szín­háztörténetet tanított. Szere­tetre méltó, szigorú „apánk” volt, aki kölcsönt is adott, ha megéheztünk. Vagy ott volt a prorektor, Chereji Ioan, a nagyszerű román szín­háztörténet-tanárunk, Oláh Tibor irodalomtörténetet tanított és színházi kritikus is volt. Most egyetlen élő tanárunk van, Kovács Levente, aki ve­lünk kezdte sikeres egyetemi oktatói pályáját, és országos hírű rendező lett. 
Következzenek a „mester­ségtanárok”: Csorba András, a férfi; barátja a ki­tűnő karakterszínész, Tarr László; és Sinka Károly, Bács Ferenc, Erdős Irma; és Gissza néni, aki megtanított esni, lép­­csőn legurulni, táncolni és kosztümöt viselni stb…; nem feledkezhetem meg a be­­szédtanárunkról, Lantos Béla bácsiról sem. De, aki az egé­szet „összerendezte”, az Európa­­-­hírű Harag György osz­tály­vezető-rendezőnk volt. A csúcsok csúcsán a nagy hírű Székely Színház létrehozója és igazgatója, Tompa Miklós trónolt. Sajnos ők már mind az égi társulat tagjai.

158-an felvételiztünk, 15-öt vettek fel és 14-en végeztünk 1965-ben: Bányai Irén, Botár Endre, Fülöp Ildikó, Higyed Imre, Krausz Kuti István, Krizsovánszki Szidónia, Madár (Gingulescu) Lívia, Mihály Pál, Nagy Dezső, Óss Enikő, Stief Magda, Széles Anna, Vásárhelyi Katalin, Vitályos András.
Büszkén és meghatottan állok itt, a Stúdió színpadán, mert mi még hordtuk a maltert és a téglát annak ide­jén, az építkezéskor. A mun­­ka során befalaztuk évfo­lyamunk név­so­rát is. Ide köt másik emlékem is: 1962 októberében, másodéves ko­romban, Valért játszot­tam a Stú­dió-nyitó bemutatóban a Mester által fémjelzett Tartuffe-ben. Minden este 25 lejt kaptam tőle dicséretként, mert tudta, hogy 6,50 lej egy hagymás máj és 1,10 lej egy vodka vagy monopol, hadd mu­lassunk. Felkészített a szí­nészi életre is… Utoljára Pesten találkoztam vele. Beteg volt... Meghívtam, hogy nézzen meg a Bicska maxiban. Örömömre eljött, megnézett, utána be­szélgettünk. Fényképet, auto­g­­ramot kértem tőle. Ezt írta a kép hátára: „Botár Endrének, szeretettel, régi barátsággal, nem felejtve azt az időt, mikor még nem Bicska, csak bicskás volt. 1975. jan. Kovács György.” Ma is ereklyeként őrzöm.
Országos hírű vizsga elő­adásaink voltak, s közben úgy hírlett, hogy színházat akartak alapítani az évfolyamunkkal Ud­varhelyen. De nem kellett a hetedik magyar színház, el­maradt…
Mindannyian színházhoz ke­­­rül­­tünk, hárman – Bányai Inci, Óss Enikő és jómagam –Nagyváradra szerződtünk. In­du­­lás előtt Harag még mind­annyiunkat feltarisznyált, azt mondta nekem: jó lesz ma­gának Várad, magának való város, maga egy „naturbursch”, jól tán­col-énekel, ott sok operettet játszanak. Sikeres lesz, szeretni fogják, de akkor lesz jó színész, amikor olyan Biciklisapkás Gyula lesz... Így történt. A Mágnás Mis­kában mutatkoztam be, amit még később Magyarországon, két rendezésben is eljátszottam. Hamarosan  valóban a város köz­kedvelt táncos-komikusa lettem. 

De itt ért utol az igazi sze­relem is: szerelembe estem Mogyoróssy Évával, és sze­rel­münk szárnyán 1968. de­cember 1-jén Magyar­országra repat­riáltam. Igen, mert 1943-ban, a magyar világban születtem. Feleségemmel, Évikével azóta is tart a szerelem, lassan 60 éve, két lányunk született, és két szép, értelmes, tehetséges fiúunoka boldogít!
Áttelepedésem után eleinte nehezen alakult a sorsom. Azt hiszem, én voltam az első áttelepült erdélyi színész, aki munkát, megélhetési lehe­tő­­séget keres. Ilyetén mutat­koz­tam be a filmgyárban, tévében, rádióban, szinkronban, szín­házakban! A színházakban azzal fogadtak: „Botár elvtárs, nem tudunk segíteni, minden szerep már ki van osztva, adja meg címét, telefonszámát. Ha valami lesz, értesítjük…!”

December 21-én ugyanezzel a szöveggel fogadott Both Béla igazgató Budapesten, a Nemzeti Színházban, majd be­jött a titkárnő, súgott valamit a fülébe, mire ő megkérdezte tőlem: „Botár elvtárs, nem vol­na kedve este beugrani Az ember tragédiájában Gábor fő­angyal, Saint-Just szerepébe és a Munkásba a londoni szín­ből?” Mit mondhattam? „De! Szívesen!”
Mertem ezt álmodni, amikor az Olt mellett kaszálgattam?! Hogy egyszer Sinkovits Imré­nek, Váradi Hédinek, Kálmán Györgynek fogok egy közepes végszót adni? Vagy jelenetre vár­va az „istenek” között – alig kapok levegőt az izgalomtól, szédelgek. Vagy ahogy kijövök az első színből és sietek átöltözni, a színfalak mögött meg­jelenik Major Tamás, és azt mondja: „Remek! Szé­pen versel és jól fogalmaz, holnap menjen szer­ződni Zankó igazgató elvtárshoz! Vala­­­­hogy átöltöztem, meg­csi­nál­tam a másik két szere­pet is, majd valahogy haza­ér­tem. Nem aludtam egész éjjel, másnap izgatottan siet­tem Zankó elvtárs­hoz. Leszer­ződ­tetett a még hát­ra lévő decemberi előadásra 250 Ft-ért előadásonként, és 1969. január 1-től 2200 Ft-ért! Ez volt az első szerződéses fize­tésem Budapesten a Nem­zeti Szín­házban. 36 év lett belőle, hála a csíksomlyói Szűz­anyámnak. Bessenyei, Kállai, Agárdi, Pataki Jenci bácsi, Bihari Józsi bácsi, Balázs Samu, Lukács Margit és még ki mindenki fogadott barátságába és játszótársának!

A Nemzeti Színház olyan színház volt akkor, hogy ma el­kép­zelhetetlen. 528 alka­lom­mal játszottam a Csík­somlyói passi­ót, Európa-szer­te és otthon, Sze­­re­dában is, és meghívtam a társulatot Tap­lo­cára a szülői há­zunkhoz kö­ménymagos pálin­kára és kürtőskalácsra; 601 al­ka­­lom­mal az István, a királyt, de ilyen szereposztás sem lesz több a János vitézből – Gulyás Dénes – Jancsi, Bessenyei – Bagó, Agárdi – Francia király, Botár Endre – Strázsamester, 187 alkalommal…

2017-ben Csíkszereda dísz­pol­gára lettem! Szívemet-lel­­ke­­met átjárta és örök éle­temre lekötelezett szülő­váro­som lau­dá­ciójával: „…bár a művészi pályája az anya­országban tel­jesedett ki, de nem felejtette el, hogy honnan indult, székely mivoltát és csak jó hírünket vitte a világba, ezért gyermekünket fiunknak fogadjuk.”
60 éve vagyok színpadon, jelenleg is hat darabban ját­­szom a József Attila Szín­házban.