Amikor a vad tatárok egykoron a csíksomlyói barna kapucinusok kolostorát ostromolták, és a védők többsége már elesett vagy harcképtelenné vált, az erődítményben rekedt asszonyok fekete főkötőt tettek a fejükre, és így mutatkoztak a falakon. Az ellenség, aki e különös fejfedőket fémsisaknak, bátor viselőiket pedig fegyveres férfiaknak nézte, kilátástalannak vélte az újabb ostromot, és visszavonult. E felszabadító tett emlékére a csíki asszonyok a mai napig viselik a csepeszt, a fekete főkötőt, hagyományos viseletük részeként. 
Azóta évszázadok vonultak tova Csíkország felett. És ma, vasárnap délelőtt a csíksomlyói ko­lostortemplom fehér ikertornyai előtti széles téren nyüzsögnek az asszonyok és a lányok, a tarka, színes székely viseletükben. Több ezren sereglettek ide az egész Székelyföldről, hogy a barna kapucinusok régi erődítménye előtt és vezetésük alatt, bátran, mint hajdanában, veszélytől fenyegetve is ápolják a székely szokásokat és a székely hagyományokat. 

Ezen a számukra szervezett, jeles napon csak a lányokat engedik be a templomba a korai szent­misére, amelyet a tiszteletre méltó agg erdélyi püspök, Majláth¹ gróf celebrál. A tágas templom zsúfolásig megtelt, és kint még mindig több százan vannak, akik bent már nem találtak helyet.
Aztán következik a felvonulás. Zászlókkal vo­nulnak végig a településen. Csodálatos kép! A régi tatárjárások hősies asszonyainak leszármazottai, a holnap székely népének leendő anyái, szépek, büszkék és bátrak, mint őseik, éneklik az ősi magyar dalokat, melyeket majd egyszer gyermekeiknek is megtanítanak... Látjuk a parajdi lányokat Ud­varhelyszékről, piros fejkendőben, piros mel­lényben és szoknyában, fehér, csipkeszegélyes ingben és kötényben, fehér harisnyában; a gyertyóújfalvi lányokat sötét, kék, piros és fekete népviseletben, színes, díszesen hímzett szalagokkal a hajukban és a mellényükön; a csíki és háromszéki – piros, fekete és színes csíkos – sereget.
A délután a táncé! A régi megyeháza udvarán, amelyet megtölt a nézők tömege, s amelynek széles boltíves ablakaiban fej fej mellett tolonganak az érdeklődők, pódiumot állítottak fel Isten szabad ege alatt. És a háttér a legszebb táj, ami csak létezik, Székelyföld erdős hegyei!
A legkisebbek nyitják a programot. Egy csapat székely kislány ül a guzsalyok mellett, és ragyogó kis hangjukon egy régi fonódalt énekelnek. Majd egy hosszú szárú csizmás, piros zsinóros, szűk, fehér harisnyát viselő kisfiú jön, lassan, fürkésző tekintettel lépked végig a kis fonók hosszú sora előtt, majd magabiztosan áll közéjük, kezét mélyen a nadrágzsebébe dugva, egy nagyon kis férfi, de az egész világnak énekli a dalát.

Aztán következnek a csíkmadarasi lányok. Elhozták magukkal a legényeiket is, és egy régi székely körtáncot járnak együtt. Majdnem lemaradtak a mai ünnepség öröméről! Amikor a szülőfalujuk mindenható román csendőre megtudta, hogy régi magyar táncokat akarnak nyilvánosan előadni, kijelentette, hogy ezt a „tüntetést” betiltja. Általános izgalom, felháborodás, kétségbeesés! Azonban közeledett Szent Péter és Pál napja. Ilyenkor a madarasi hatóságoknak minden évben sok a dolguk: ezen a napon zajlik a madarasi legények hagyományos nagyszabású verekedése, ami hevességben, durvaságban és véres következményeiben messze túlszárnyalja a szokásos vasárnapi verekedéseket..., ezért a rend őre a következő javaslatot tette: ha Szent Péter és Szent Pál napján nem lesz verekedés, akkor a következő vasárnapon engedélyezett lesz Somlyón a tánc!
Az ünnep estéjén a helyi tanítónő, aki heteken át fáradhatatlanul próbálta a dalokat és gyakorolta a táncokat az ifjúsággal, remegve és tétován nézett körül a faluban. Ismerte a falusfeleit! Hűségesen ragaszkodtak hagyományos szokásaikhoz, a székely tánchoz és népviselethez – de a Szent Péter- és Szent Pál-napi verekedések ősrégi hagyományához is ragaszkodtak! Rossz előérzettel lépett be a kocsmába. Cigányzene, tánc.
A legények a lányokkal ülnek, és isznak – vi­zet! Igazi csíki ásványvizet! Nem: az örömüket, hogy a lányokat Somlyóra vihetik táncolni, nem ve­szélyeztette a büszkeségük, még ilyen nagy áldozat árán sem!

És lám, most közeledik egy lakodalmas menet! Csíkszentmártoniak ősi székely lakodalmi szo­kásokat mutatnak be. Az ember nagyságú „kürtöskalácsot”, egyfajta virágokkal és lombokkal díszített fatortafélét négy férfi hozza. Sírva, ahogy a szokás és a hagyomány megkívánja, rózsaszín fátyolban érkezik a menyasszony, akit a szintén síró édesanyja, valamint övéi kísérnek. Megható búcsúbeszédek hangzanak el. De ekkor már közeledik is énekelve és hangoskodva a boldog vőlegény és vidám kísérete. A cigányok rázendítenek, a párok tüzes csárdásban forognak, kurjongatások remegtetik a levegőt – és aztán mintha eltűnne a színpadot és a közönséget elválasztó állvány: a kö­zönség is énekel, tapsol, kurjongat, integet, tombol – vidáman mozgó, örvénylő, zúgó tömeg. 
Az én tekintetem pedig továbbvándorol, túl az éljenző tömegen, a tájra, a székely hegyek közé, és érzem: valahol ott kint, az erdő közepén, a föld mélyén dobog ennek a vidéknek a szíve, egy ezer sebből vérző, ezer heggel borított és mégis örökifjú szív! Ebből a szent földből küldi erőteljes lüktetését a széles vidéken át, erdőkön, hegyeken és völgyeken, mezőkön, réteken és folyókon át, az emberek kunyhóiba és házaiba – és az ő szívük is együtt dobog!
Ősi erő rejlik ebben a lüktetésben, ősi büszkeség, életöröm és bátor élni akarás ezernyi viszontagság és veszély ellenére! Hányszor tűnt elveszettnek ez a föld és ez a nép az évszázadok során! Ellenséges hordák söpörtek végig újra és újra e földön, halál és pusztítás soraikban. De mélyen a szent földben, a haza megszentelt talajába süllyesztve, mint isteni mag, ez a nagy szív lüktet töretlen, mindig új és megújuló erővel, dobog, dobog ma is ennek a székely földnek és népnek a szíve!
Most régi népdalok hangzanak el, élő képeket mutatnak a múlt és a jelen népi életéből, majd következik egy másik régi néptánc: a legidősebb pár már ezüsthajú, a legfiatalabb egy hétéves kisfiú, karjában egy hatéves székely kislánnyal! A tanító néninek persze segítenie kell, mert a kis lábak nem bírják a felnőttek tempóját, amellyel az öregek azonban még lépést tudnak tartani! Esztétikai élményt nyújt látni ezeknek az embereknek a mozgását! A legényekét, akiknek sú­lyos léptei az eke mögött a barázdákon való taposáshoz szoktak! És ezek a lányok, akik keményen dol­goznak a háztartásban és a mezőn, most táncolva lebegnek lobogó, kökényfekete copfjaikkal, és sötét szemük fekete napként ragyog! Ősi erő, a földből me­rítve és azzal összeolvadva, a legtermészetesebb bájjal és ke­csességgel társulva az élet és a szépség elemi örömében! És ma már bátorság szükséges az ilyen életörömhöz! 
Az ünnepség kórusművel zá­rul. A karmester a pódium kö­zepén áll. A kolostor priorja. Barna habitusában, mindenki fölé ma­gasodik erőteljes alakja, mintha a középkorból telepítették volna ide, és ahogyan vezeti és irányítja kórusát, az azokra az időkre emlékeztet, amikor a somlyói kolostor elöljárója egy­szerre volt várúr, és az ellenségtől körülzárt és fenyegetett erődítmény parancsnoka. 
Az erőteljes kórus hangosan visszhangzik a tömeg fölött, tova­száll az egész vidékre: „Hiszek egy Istenben, hiszek a jövőben!”
És lám, lent, a tömeg közepén egy székely ruhás kisfiú poroszkál a tüzes kis csíki lován! Majd megáll, és egy kislány, mint ő, és ma mindenki más, ünneplőbe öltözve, felszáll hozzá a nyeregbe! Büszkén, ma­gabiztosan, fia­talosan és bátran lovagol át a kis páros a nézők tömegén, akiknek a szíve ezerszeresen visszhangozza a szavakat:
„Hiszek a jövőben!”

(Pester Lloyd, 1933. július 9.)

  1Az eredetiben a püspök neve „i” betűvel jelent meg. (Fordítói megjegyzés)
 

Kálnoky Hugó látogatása Csíksomlyón
Boris Kálnoky (1961), a Németországban szü­letett, Magyarországon élő újságíró, 2010-ben adta ki családja történetét bemutató könyvét Ahnenland, oder die Suche nach der Seele meiner Familie címmel, magyar fordítása 2023-ban látott napvilágot az MCC Press Kft. gon­dozásában, Őseim földje. A Kálnoky család története címmel. A szerző a kötetben bemutatja családja több évszázadon átívelő történetét, és viszonylag nagy teret kap benne nagypapája, Kálnoky Hugó (1900–1955), aki újságíróként is tevékenykedett. A kötetből értesülünk arról, hogy Kálnoky Hugó Csíksomlyóra látogatott, és a Pester Lloyd 1933. július 9-i számában számolt be az Ezer Székely Leány Napján megélt élményeiről: „A Pester Lloyd vasárnapi számában lehozott egy kis tudósítást a csík­somlyói Ezer Székely Leány Napjáról az én tollamból; szép ünnepség volt” – írja Kálnoky Hugó egyik barátjának, a levelet Kálnoky Boris idézi említett művében. 
Most a német nyelven írt beszámoló magyar fordítását közöljük, Bács Béla János fordításában. A fordító ezúton is köszönetet mond Daczó Katalinnak az eredeti cikk fel­kutatásában nyújtott segítségéért, valamint Puskás Magdolnának a fordítás lektorálásáért.