– A te esetedben hogyan és mivel kezdődik az írás, amikor nekifogsz egy műnek?

– Nehéz kérdés. Van író, aki tervez, azt mondja, hogy megírom ezt a könyvet, aztán megírom a következőt, és nagyjából mindegyiknek tudja a tartalmát, felépítését. Ez egyrészt ritka, másrészt nem vagyok benne biztos, hogy jól működik. A tudattalan folyamatot, amiből az igazán jó írás születik, nem tudjuk ellenőrizni. Időnként irtó nehéz megfogni, hogyan kezdődik az írás. Nézzük konkrét példán. A Bitang nyarak engem is váratlanul ért. Az első sorai öt évvel ezelőtt születtek, miután Zalán Tibor meghívott a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaságba, Hévízre, ahol a rendezvényen szereplők mindig az alkalomra, egy adott témában írt munkájukat olvassák fel. Akkor éppen a szerelem volt a téma. Ha nincs ez a felkérés, akkor nem tudom, hogy ez a könyv így valaha eszembe jut-e. Tehát ennek a könyvnek a születése részben a véletlennek köszönhető, mert ugyan mondhatjuk, hogy úgyis megérett volna bennem, másképp, máskor, de az is lehet, hogy nem.

– A Bitang nyarak csíkszeredai könyvbemutatóján a beszélgetőtársad, Zsidó Ferenc arról is beszélt, hogy írtál történelmi esszé jellegű könyveket a cigányokról és a zsidókról is, és ezzel kapcsolatban mondtad, hogy érdekel a periféria. Miért tartod izgalmasnak azt, ami a periférián történik?

– A cigányok helyzetéről mindenkinek van valamiféle tudása, ezt nem kell megmagyaráznom. Talán a zsidóság múltját sem. A székelyek meg… amióta csak tudunk arról, hogy létezik a magyarságnak egy olyan népcsoportja, amit székelynek hívunk, azóta a székely szó a harccal, a védekezéssel, az ország védelmével kapcsolódik össze. A székelység ezer éven át a régi magyar királyságnak a keleti peremvidékén élt. Besenyők, kunok, tatárok, törökök törtek be arról, de gondolhatok oroszokra, kozákokra is. A székelyek pedig mindig ott voltak a szélen, a periférián, a végeken. Ahol a harc, a küzdelem, a vérontás a kezdetét veszi. Szóval nehéz ügy ez. Most már több mint száz éve nem a magyar állam peremén van a székelység, hanem egy idegen nép országának a közepén. És ez nehéz helyzet, nehéz a románoknak is. Közhelyek jutnak eszembe, hogy milyen jó lenne Közép-Európában békésen élni egymás mellett. De hát képtelenségnek tartom, amíg a „magyar kártya” újra és újra előkerül a környező államokban: Ukrajnában, Szlovákiában, Szerbiá­ban, Romániában. Én kifejezetten híve vagyok a székely autonómiának, ami persze megint suta dolog, hiszen budapestiként, Budapestről beszélek, és erről az érintettek helyett, a székelység helyett nem nyilatkozhatok. Anyaországiaknak és utódállamokban élőknek az élete nem ugyanaz, és a tapasztalatanyagunk is más. Ami persze a rokonságot és a testvériséget nem zárja ki, és mivel testvérek vagyunk, ezért mégiscsak lehet nekem is véleményem, és nekem az a véleményem, hogy fontos lenne a Székelyföld autonómiája, miközben azzal a halálos ítéletét írnánk alá a romániai, Székelyföldön kívüli magyarságnak. Azt hiszem. De székely autonómiának lennie kell, mert az képes megvédeni a székelységet hosszú távon a jövőben. Tehát ez is borzasztóan, kegyetlenül nehéz dolog. És összetett.

– Milyen székely valóságot fedeztél fel és írtál meg a Székelyek című könyvben?

– Egy jó barátom azt mondta, hogy nem a mát írtam meg a Székelyek könyvben, hanem a múltat, és ebben sok igazság van, mert semmiféle szociografikus ihletettsége nincs a könyvnek. A mai valóság nyilvánvalóan az ezeréves múltban gyökerezik, és én azt az ezeréves múltat akartam megmutatni, még a képekkel is. Szántszándékkal, tudatosan kihagytam mindent, vagy majdnem mindent, ami néprajz. Ez nem tudományos munka, hanem ismeretterjesztés, kultúrhistória, esszé.

– A Székelyek először 2018-ban jelent meg, majd 2021-ben képes változatban is kiadták. Milyen indíttatásból készült el a könyv fényképes változata? 

– Nagyon szeretem az archív fotót. Ha jól válogatod, sokat elárulnak a fotográfiák. A Székelyekhez a válogatásnál például az egyik szempont volt, hogyha lehet, a fotóalanyok nézzenek a kamerába, hogy kapcsolat jöjjön létre a száz-százötven évvel ezelőtti pillanatok és a ma között. Minden részletre figyeltünk, a háttérben megjelenő környezetre is, hogy a néző el tudja helyezni a tájban, amit lát. Egy pici erdő, fenyves, kövek. Mert ez Székelyföld. Akadt, aki rám szólt, hogy ki kellett volna hagyni azokat a képeket, amelyeken szerinte az emberek elesettek, csúnyák, fáradtak, piszkosak és gyűröttek. Szegénynek látszanak. Lehet, hogy valóban szegények, lehet, hogy fáradtak és megviseltek, de rájuk nézel, és egy-egy történet nyílik meg mögöttük. Én nem a romantikus, festői Székelyföldet akartam megmutatni, hanem a múltat, a valódit, a hétköznapit. A fotók zömét a Néprajzi Múzeum archívumából válogattuk, és amikor már majdnem kész volt a könyv, akkor bukkantunk rá a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum adatbázisára, hogy abban milyen csuda képek vannak. A fotóanyag kezelője pedig varázslatos gyorsasággal bocsátotta rendelkezésünkre a kért anyagot. Néhány családi felvétel is akad a könyvben, például Tamási Gáspár bácsi a farkaslaki Tamási-ház előtt. Azt apám fotografálta valamikor 1970 körül.

– A csíkszeredai könyvbemutatón elhangzott, hogy vannak erdélyi rokoni kapcsolataid, de volt szó olyan meghatározó élményekről is, amelyek megerősítették a kapcsolatod a székelyekkel, Székelyfölddel. Melyek voltak ezek az élmények?

– Vannak könnyen megragadható dolgok és nehezen megfogható apróságok is. Például a mamámtól irredenta dalokat tanultam, pedig nem foglalkozott politikával, nem volt nacionalista, de kislánykorában zenei gimnáziumba járt, szeretett és tudott is énekelni, tudta ezeket az énekeket, benne voltak a levegőben, és amikor látta, hogy érdekelnek, megtanította őket nekem is. Vagy nagyapám sokszor hallott mondása, miszerint ra­vasz­ság­ban három zsidó tesz ki egy örményt, és három örmény egy székelyt. Hogy miért tartotta fontosnak ezt annyiszor elmondani, nem tudom. Talán mert a nagyváradi hadapródiskolában tanult, és végzős kadét volt 1919 áprilisában, amikor a harmad- és negyedéveseket a Székely Hadosztály mellé rendelték, és kivezényelték a román frontra. Tehát az én nagyapám a Székely Had­osz­tál­lyal együtt védte Erdélyt. És ezt én kis­gye­rek­ként is tudtam. Olvastam is erről, mert az egyik volt hadapródiskolás a harmincas években megírta az élményeit Kiskadétok nagy idők címmel. Benne néven is említve a nagyapámat, akit feltűnően bátornak, vakmerőnek írt le. Aztán tizennégy éves koromtól sokat és sokszor csavarogtunk Erdélyben, eleinte másodmagammal, egy kölyökbarátommal. Néha egy egész hónapon át stoppoltunk. Találkoztunk és beszélgettünk favágókkal, vadászokkal, pásztorokkal, tanáremberekkel és papokkal. Szászokkal, cigányokkal, székelyekkel. Ko­rond­on Pál Antallal együtt ástuk az árkot az erdő alatt a vízvezetéknek, és tőle, ott, a domboldalban, a legelőn ülve tanultuk meg a székely himnuszt. Akkoriban ő volt a leghíresebb fazekas. Testvére, Lajos, remek költő és még jobb festő volt. És mindenki mesélt valamit. Ezek erős, meghatározó élmények egy tizennégy-tizenöt éves kölyöknek. A tanár, aki felvett minket, majd egyszer csak megállt, félrehúzódott, ráborult a Dacia kormányára, és elkezdett zokogni. „Magyarország elárult minket, elfelejtett, cserben hagyott.” Ezt mondta. Felnőtt férfi volt, mi meg kamaszok, és olyan erős hatással volt ez ránk, ami sosem múlt el.

– Beleláttatok az erdélyi hétköznapokba, az erdélyi magyarok életébe. Mit észlelt a kamasz fiú, és a felnőtt író milyennek látja ezt a világot?

– Amikor tizennégy, tizenöt, tizenhat évesen stoppoltunk Szilágyságban, Ka­lo­ta­sze­gen, Székelyföldön, szász vidé­ken, román vidéken, akkor mi nem akar­tunk táncokat tanulni vagy zenét, mesét, balladát gyűjteni, semmiféle magasztos cél nem lebegett a szemünk előtt. Jack London hobóinak és Jack Kerouac Amerikát széltében-hosszában betekergő csavargóinak a kalandjait akartuk megélni. Erdély nekünk idegen volt, egy másik ország, egy másik állam, ugyanakkor mégis a mienk. Kevés tárgyi tudással, de annál nagyobb érzéssel tudtuk ezt. Erdély beláthatatlan, hatalmas terület volt. Gondolj bele: két kölyök. Nekem akkor már sok minden megvolt a fejemben, a hajdani Magyarország várairól térképeket rajzoltam magamnak otthon, meg hasonlók, de hiányzott még az igazi tudás, a rendszerezett történelmi ismeretek. Azt tudtuk, hogy vannak román vidékek meg magyar vidékek, a Szilágyságot, Kalotaszeget is tudtuk, Kolozsváron a főtéren akkor még inkább magyar szót lehetett hallani, tudtuk, hogyha Székelyföldre értünk, és ugyanígy nem lehetett nem érezni és látni a szász falvakat és városokat. Mert még voltak szászok. Érintetlenek, gyönyörűek voltak a falvaik is. De nem ismertük a kis tájakat. Mezőség, Küküllő- és Homoródmente, Gyimesek, nem sorolom, ezeket így nem tudtam. Nem ismertük a hegyeket, havasokat. Ha felvett egy teherautó, vagy ha felkapaszkodtunk a piros szemafornál egy tehervonatra, akkor halvány gőzünk nem volt, hogy hol fog megállni, vagy hol lassít le annyira, hogy le lehessen ugrani. Ha meg a teherautó sofőrje kérdezte, hogy hova megyünk, mondtuk, hogy ahova ő megy. Sokszor nem tudtuk, merre járunk, emiatt elképesztően kitágult az a világ. Mentünk, amerre vittek. És aludtunk, ahol éppen aludtunk. Több nyáron is ezt csináltuk, és persze minden úttal egyre több ismeretet szereztünk. Ez alatt a négy-öt év alatt, nagyjából a gimnáziumi évekről beszélek, sok mindent tanultam is. Aztán katonaság, egyetem. Húsz-, huszonegy, huszonkét éves koromra az a gyerekkori tudatlanság, amitől végtelenül szabadnak éreztük magunkat, eltűnt. Azért maradt is valami. Mert ahogy korábban sem, úgy húszévesen sem vittünk soha semmit magunkkal. Nem volt csomagunk, nem volt táskánk, nem volt biciklink, nem volt semmink a világon, csak egy gázálarc-tarisznyánk, amit a vállára tudott dobni az ember, és abban egy váltás alsógatya, trikó, fogkefe-fogkrém. Néha vitatkoztunk, vigyünk-e sátrat, hálózsákot. Mondtam, hogy ne, mert akkor nem kényszerülünk rá, hogy mondjuk éjfélkor bekéredzkedjünk román vidéken egy román házba. Mert tényleg volt olyan, hogy amikor bezörgettünk, mert már annyira átfagytunk vagy átáztunk az esőben, és már nem volt hová behúzódnunk, előfordult, hogy a román parasztasszony éjjel fél egykor beengedett a házába, leültetett a konyhába, meggyújtotta a petróleumlámpát, tejet melegített, vajas kenyeret és túrót adott. Kisfiúkként kezelt minket, ahogy azok is voltunk, és nem érdekelte, hogy magyarok vagyunk, hanem kedves volt. Anyásan kedves. De sokszor aludtunk barlangban, várromban, pajtákban, kápolnák padlásán, szénakazalban, temetőben, kazánházban, favágóbarakkban vagy pásztorkabannában.
Amikor tizennégy évesen a barátommal elhatároztuk, hogy megyünk, apám elengedett, de volt egy feltétele. Mind a kettőnknek meg kellett tanulnunk kétszáz román szót. Kikérdezte. Útközben aztán ragadt is ránk ez-az. Máig fújom például: „Trăiască partidul comunist român!” Mindenhol ott díszelgett, lakótelepeken, gyárak hosszú kerítésein. Kézdivásárhelyen, a főtéren történt, hogy egy szekus kiszúrt minket, észrevette, hogy fényképezünk. Civil ruhában volt, odajött, mi elküldtük a fenébe, arra intett egyet, és jött két egyenruhás milicista is. Egy darabig tanakodtak, hogy mi legyen a sorsunk, aztán megelégedtek azzal, hogy kivették a fényképezőgépeinkből a filmet, és kihúzták a kazettából. De nem bántottak. Kölyökként nem hajtottak minket emelkedettebb eszmék, nem a tudományos vagy néprajzi érdeklődés motivált, de azért láttuk azt az életet, ami itt volt. Észleltük a körülöttünk levő valóságot, a határon túli magyar életet, és persze tervezgettük, hogyan fogjuk megölni, felrobbantani a román diktátort.

– Korábban azt mondtad, hogy a székelység nehéz ügy, és részben ez az oka annak, hogy izgalmasnak, érdekesnek tartod ezt a kultúrát, történelmet. Gyakran rámutatsz arra, ami nem egyértelmű, problematikus, konfliktussal teli és bonyolult. Miért?

– Valójában minden bonyolult, nem? És mégis vannak helyzetek, amikor az élet arra kényszerít, hogy feketén vagy fehéren láss, igent vagy nemet mondj. Vannak ugyan helyzetek, amelyekről egyértelműen el lehet dönteni, hogy gyászos vagy örömteli, de a legtöbb dolog nem ilyen. Majdnem mindig, minden árnyalt. És amikor árnyaltan nézed a dolgokat, sokkal izgalmasabb lesz. A székelység ügye először is azért nehéz, mert a magyarság ügye is nehéz. Hiszen Trianon nem a magyarságot és egy másik népet érinti. Trianon eredménye az lett, hogy létezik a problémás, nehéz, történelmi sérelmekkel terhelt magyar-szlovák, magyar-ukrán, magyar-szerb, magyar-román viszony. Az erdélyi magyarság kérdése is nagyon nehéz, mert a románok az állam- és nemzetépítés olyan szakaszában tartanak, ez úgy kétszáz éve igaz, amikor nem tárgyalóképesek. Nagyon szeretném, ha nem lenne igaz, amit gondolok. Nagyon szép lenne, ha egyszer kiderülne, hogy elmúltak azok az idők, amikor Prágától Kijevig, Pozsonytól Bukarestig és Belgrádig a magyarok elleni fellépéssel szavazatokat szerezhetnek politikusok. De ez illúzió. Egyelőre. És persze valószínű az is, hogy másként oldódnak meg ezek az ügyek, mert húsz-harminc év múlva egészen más súlyos ügyek izgatják majd a magyar, székely, román embereket. Az emberiséget.

– Az utolsó kérdésem az lenne, hogy min dolgozol jelenleg?

– Pár éve elkezdtem egy Tibet-könyvet, azt akarom befejezni. Addig nem szeretnék mást vállalni. Van egy könyvtervem, úgy huszonöt éve létezik, a címe: Pokolsár. Kovásznán játszódna, és biztos, hogy nem úgy írom meg, ahogyan eredetileg akartam. Sok jegyzetem van hozzá, de nem találom benne azt, amit akkor izgalmasnak véltem. Elmúlt. De nem nyom nélkül. Most egészen mást látok benne. Azt tervezem, hogy rövid lesz és könnyed hangvételű, egy székely könyv, történet. Aztán évek óta készül folyamatosan egy nagyregény, de arról nem beszélek. Babonából sem, meg még nincs itt az ideje beszélni róla.

Száraz Miklós György Budapesten született 1958. május 19-én. Az egyetemet az ELTE Bölcsészkarán, történelem és levéltár szakon végezte, belekóstolt a régészetbe is. Többműfajú író, de legfontosabb műveinek a regényeit és novelláit tartják (például: Az Ezüst Macska; Apám darabokban; Andalúziai kutyák; Elpatkolsz, szívem, mint a pinty; Lovak a ködben című vaskos regényét Kabdebó Lóránt irodalomtudós a valaha írt legjobb magyar regények közé sorolta). Ír rádiójátékot, ismert magyar fotóművészek albumaihoz szövegeket, publicisztikát: a különböző újságokban megjelent mintegy 600-700 tárca is a sokoldalúságát bizonyítja. Életművében jelentősek a nehéz témákat boncolgató esszék és előadások is. Regény terjedelmű munkát írt a székelyekről (Székelyek) és a cigányokról (Cigányok – Európa indiánjai), a zsidóság egyetemes és magyarországi történetéről (Írd fel házad kapujára…). Legutóbb megjelent szépirodalmi műve a Bitang nyarak című novellaregény, melynek tíz története a gyerekkor felhőtlen boldogságáról és rettenetes boldogtalanságáról szól. Néhány a kitüntetéseiből: József Attila-díj (2003), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2018), Székely Bicskarend (2020), Magyarország Babérkoszorúja (2021), Irodalmi Prima-díj (2021), Kemény Zsigmond-díj (2022).