– Mennyire változott meg a rádiózás nyelve és stílusa az elmúlt tíz évben?

– Sokféle a rádió, és ha a nyelvét nézzük, úgy tűnhet, bizonyos esetekben kicsit lazább lett a stílus. Nem látom ennek okát, mert a hallgatóktól általában azt a visszajelzést kapjuk, hogy tartalmas volt az adás, szépen fogalmaztunk, körültekintően számoltunk. Számomra nem igazán érthető, miért lenne a nyegle stílus „menő”. Talán akkor lenne indokolt, ha kizárólag szórakoztatásként gondolnának a rádióra, csakhogy a fiataloknak a szórakozás ma már nem a rádió, hanem elsősorban a közösségi média, például a TikTok, és pontosan tudják, hogy ott mit fogyasztanak – trash-tartalmat –, ezért nincsenek elvárásaik. A rádióhallgató viszont, amikor bekapcsolja a készüléket, nem azt szeretné hallani, ami máshol is szembejön. Ő tartalmat vár tőlünk, és én ebben hiszek: a közszolgálat küldetésében. Nekünk igenis feladatunk tájékoztatni és – egy kicsit – nevelni az embereket. A szórakoztatás is fontos, de számomra a tájékoztatás és az értékes tartalom az elsődleges.

– Egyáltalán meg lehet ma szólítani a fiatalabb generációt a rádión keresztül?

– A fiatalok és a rádió viszonya érdekes kérdés. Ha találkoznak a közszolgálati tartalmakkal vagy műsorokkal, nem utasítják el őket, sőt. Tanítok az egyetemen, és amikor a másodéves újságíró-hallgatókkal elkezdjük a rádiózás alapjait, mindig megkérdezem tőlük, hallgatnak-e rádiót. A tapasztalatom az, hogy ma már nemcsak ők, hanem a családjuk – még a nagyszülők – is ritkábban kapcsolják be a rádiót. Ha megneveznek egy-egy közszolgálati adót, többnyire a Kolozsvári vagy a Marosvásárhelyi Rádió kerül szóba, attól függően, melyik régióból érkezett a hallgató. Vagy azt mesélik, hogy amikor a szüleik iskolába vitték őket, az autóban valamelyik kereskedelmi rádió szólt. A félév végére azonban előfordul, hogy a diák így fogalmaz: „Eddig nem érdekelt a rádiózás, de most kipróbálnám.” Ez mindig örömteli pillanat, mert látom a lelkesedést, és érdemes esélyt adni nekik, hogy megmutassák, hogyan találnák meg magukat a rádiós világban.

– A podcastok és az online jelenlét támogathatják a klasszikus rádiót?

– A podcastok hatalmas lehetőséget adtak azoknak, akiknek nem volt ilyen felülete. Ma már sokan nem olvasnak, hanem megnéznek egy videót vagy meghallgatnak egy audiotartalmat. A rádiós tartalmak előnyösek, hiszen hallgatás közben lehet mást csinálni, miközben mégis eljuttatják a kívánt információt vagy élményt. A rádió melletti külön podcastokat nem látom feltétlenül indokoltnak. Azt viszont nagyon jó ötletnek tartom, hogy a rádiós anyagokat fel lehet tölteni bármelyik video- vagy audiomegosztóra, mert így könnyen terjeszthetők a közösségi platformokon is. A fiatalok például jellemzően csak ott fogyasztanak tartalmat – Spotify-on, YouTube-on, Tiktokon –, nem fognak mindennap felmenni a rádió honlapjára, hogy keressék az anyagokat. Ha megkérdezel valakit, hogy hol olvasta a hírt, nagy eséllyel azt mondja: Facebookon, és nem a rádió honlapjáról. A közösségi platformokat „rikkancsnak” hívom: ha ők ajánlják a tartalmat, a felhasználó meghallgatja, talán rászokik, de nehéz elérni, hogy valaki mindennap felkeressen egy honlapot. Ugyanakkor az online jelenlét még így is esélyt ad a rádiónak. Például Bihar megyében, ahol lefedettségi problémáink vannak, egy határ menti település lakójával készítettem interjút, és nagyon örült, hogy élőben hallgathatja online a műsort. Akik Kolozsváron, a Szilágyságban vagy Szatmárban hallgatnak minket FM-en, nem biztos, hogy online követik a rádiót. Ha viszont hallottak valamit, ami tetszett, megkeresik online, és akár terjesztik is a tartalmakat. Ezért úgy látom, nincs szükség külön podcast indítására, főleg, hogy annyi műsorunk van, hogy külön podcast mindegyikhez túlzás lenne.

– Hogyan látja a rádiózás jövőjét a munkaerő-utánpótlás szempontjából?

– Visszautalnék arra, hogy sok diák úgy érkezik, hogy nem tudja, érdekli-e a rádiózás, de szeretné kipróbálni. Mikrofon elé ülnek, híreket olvasnak, és ebben a félévben például két-három diáknak is azt mondtam, ha rajtam múlna, akár holnaptól olvashatnának híreket adásban, mivel nagyon ügyesen jelenítették meg a szöveget a mikrofonban, és magabiztosan dolgoztak. És itt jön a probléma: sok az ügyes, érdeklődő fiatal. A legutóbbi versenyvizsgákra 15–20 jelentkező volt, miközben egy külső munkatársat, illetve legutóbb egy belső, munkakönyves kollégát tudtunk felvenni, őt is csak meghatározott időre, amíg egy kolléganőnk gyermeket nevel. A Kolozsvári Rádió 2016. no­vember 1-jén állt át a 24 órás magyar nyelvű sugárzásra, akkor még 24-25 ember készítette a műsort. Ma 17-18-an vagyunk. Az 1990-es évek elején egy nagy generáció érkezett a rádióhoz, és azok a kollégák, akiktől én is tanulhattam a szakmát, nagyjából öt éven belül nyugdíjasok lesznek. Önmagában ez nem lenne gond. A gond az, hogy alig van utánpótlás, mert nincsenek állások: létszámstop van, nem lehet pótolni azokat, akik elmennek. Így amikor majd nyilvánvalóvá válik, hogy nincs, aki rádióműsort készítsen, azok, akik akkor kerülnek a szerkesztőségekbe, már nem lesznek olyan helyzetben, mint mi voltunk: nem lesz kitől tanulniuk. Ezt nagyon sajnálom, mert egy dolog elolvasni a szakirodalmat vagy meghallgatni, hogyan kellene csinálni, és egészen más, amikor ott van melletted egy kolléga, akitől nap mint nap lehet kérdezni, vagy aki csak odaszól: „Figyelj, ezt lehetne így is, könnyebb lenne.” Szerintem az a jó szerkesztőség, ahol vannak „nagy öregek”, akik még a klasszikus rádiózást művelték, és vannak olyan fiatalok, akik elfogadják a tanácsot. Az a hozzáállás, hogy „jövök és mindent tudok”, nem vezet fejlődéshez. Szerencsére a fiatalokban látom és nagyra értékelem a nyitottságot, a tanulni akarást. 

– Hogyan viszonyul a mesterséges intelligencia megjelenéséhez a rádiózásban, a mindennapi munkában?

– A mesterséges intelligenciára eszközként tekintek. Arra való, hogy ott segítsen, ahol tud. Bizonyos feladatokat akár jobban is el tud végezni, mint bármelyikünk, de például az időjárás-előrejelzést soha nem kérném tőle, mert azt a meteorológus tudja igazán. Viszont a múlt héten egy interjúra készülve egy hosszú tanulmányt foglaltattam össze vele, megkértem, emelje ki a legfontosabb részeket, így sokkal hatékonyabban tudtam felkészülni. Szerintem így lehet jól használni: segédeszközként, nem helyettesítőként. Azt a pillanatot pedig nem szeretném megélni, amikor műsorvezetőként már nincs rám szükség, mert az MI mindent jobban tud, és helyettem beszél. 

– Ön miért szeret rádiózni?

– Azért szeretek rádiózni, mert emberi műfaj. Kicsit a színészethez is hasonlít: a reggeli műsorban például hivatalosan jókedvű vagyok, mert ez a dolgom. Nem azért, mert mindig úgy kelek fel, hanem azért, hogy a hallgató ne az én rosszkedvemet vigye tovább. Érdekes módon a műsor végére mindig annyi energia lesz bennem, hogy még két órán át tudnék beszélni. Már önmagában az is boldoggá tesz, hogy ezt megtehetem. A rádió persze nem rólam szól, nem azért van, hogy én legyek benne, de örülök annak, ha azzal szolgálhatom a hallgatót, hogy igényesen, érthetően, artikulálva beszélek, és ha úgy adódik, viccelődöm, akár saját magamon. Nagyon-nagyon szeretem.