Az Egyesült Nemzetek nevelésügyi, tudományos és művelődési szervezete – az UNESCO – közgyűlése 1999-ben február 21-ét az anyanyelv(ek) nemzetközi napjává nyilvánította azzal a céllal, hogy felhívja a világ figyelmét annak nyelvi sokszínűségére és gazdagságára, valamint arra, hogy ez a drága kincs – a nyelv –, mely minden nemzet kultúrájának, tudományának alapja, számos helyen veszélyben van. Leginkább ott, ahol az illető nyelv beszélőinek száma 100 ezer fő alá csökken(t). A szakirodalom szerint a ma létező mintegy 7000 nyelvnek fele van ilyen helyzetben, ezekből kettő-három havonta kihal, azaz a nyelv utolsó beszélője eltávozik az élők sorából. Ilyen nyelv például a manx, utolsó beszélője 1997-ben halt meg (ez a nyelv az ír archaikus változata volt). Egy 2000 körüli statisztika szerint nagyon közel áll a kihaláshoz például az altaji nyelvek tunguz ágához tartozó evenki (beszélőinek száma akkor 30 ezer körüli volt), a szolon (5 ezer), negidal (500), ude (100). A magyarral rokon nyelvek közül is veszélyben van például az inkeri vagy izsór (1500), a lív (200), vepsze (100 alatt), lehet, már egyetlen beszélője sincs. Sajnos. A sort hosszan lehetne folytatni. A magyar nyelvet ugyan nem fenyegeti a kihalás veszélye, ennek dacára vannak olyan társadalmi és nyelvpolitikai kérdések, amelyekre ajánlatos odafigyelni.

Nincs szó vészharang-kongatásról, mert a ma mintegy 7000 nyelv rangsorában a magyar – beszélőinek száma szerint – benne van az első ötvenben (41–42.), emellett megfelel minden közlési igénynek: hivatalosnak, irodalminak, tudományosnak, szaknyelvinek, internetesnek egyaránt, egyszóval: kifejezhető rajta a világmindenség. Az anyanyelv napja apropóján két nyelvi tévhitet is érdemes megemlíteni a mi nyelvünkről: 1. kis nyelv, 2. nehéz nyelv. Egyik sem igaz! A szakirodalom a közepes nagyságú nyelvek közé sorolja. Anyanyelv szerint körülbelül 14-15 millióan vagyunk, a nyelvünket ismerők száma ennél nagyobb, láttam 16, sőt 20 milliós – nem hivatalos – adatot is, és Georg Bernard Shaw neves író (1856-1950) még ennél is többet saccolt, amikor elragadtatással beszélt nyelvünkről. Az sem mellékes ezúttal, hogy Európában a több tucatnyi beszélt nyelvek rangsorában a 11-12. helyen áll, és 8 ország bizonyos régióiban lehet vele boldogulni az üzleti és turisztikai életben. A Kárpát-medence legnagyobb nyelve!

A másik tévhit: hogy nehéz. A nyelvészeti szakirodalom szerint nincs olyan osztályozás, hogy nehéz nyelv, könnyű nyelv. Erről a kérdésről beszéljenek most jeles, tapasztalt nyelvészek! „Minden nyelv egyformán könnyű vagy nehéz (…) Nincs könnyebb vagy nehezebb nyelv, de van, akinek egyik könnyebben, a másik nehezebben megy. Csakhogy ennek oka, nem a nyelvben, hanem a tanulóban keresendő.” (Tóthfalusi István, Budapeest)

„Nem árt többször hangsúlyozni, hogy voltaképpen nincsenek nehéz és könnyű nyelvek (…) Az idegen nyelv könnyű lesz számomra, ha nem teszi különösebb próbára kialakult nyelvi szokásaimat, s nehéz lesz, ha szokásaimon erőszakot kell tennem (…) Az angolok általában véve az újlatin és germán nyelveket tanulják meg könnyebben, mert azok sokban hasonlítanak az angolra. A csehek azonban az oroszt nyilvánvalóan könnyebben tanulják az angolnál, mivel az orosz nyelv közeli rokona a csehnek.” (Mario Pei, Amerika)

„Húsz-egynéhány évig tanítottam külföldön magyar nyelvet, tizenkét évig a bécsi egyetem lektoraként (…). Sok magyarul tanuló külföldinek eleinte furcsa a magyar nyelvnek ragozó toldalékoló jellege (…), de hamar megszokják, sőt csodálják ezt a tömörséget. Mennyivel nehezebb nekünk a franciában vagy a németben az igeidők és –módok helyes használatának megtanulása. Nem nehezebb a magyar, mint sok egyéb idegen nyelv, amelyet megtanulunk. Egy kis szorgalommal az idegen ember is magáévá édesgetheti a mi nyelvünket. Ne ijesszük-riasszuk nyelvünk idegen ízlelgetőit a nehézség mumusával! Szokjunk le róla!” (Ferenczy Géza, Budapest)

Odafigyelést említettem a fentiekben. Mindenekelőtt az utódállamok – elsősorban Románia/Erdély -, valamint az amerikai és nyugat-európai diaszpóra magyar anyanyelvű közösségének nyelvi helyzetére/állapotára és jövőjére gondoltam. Ezekkel kapcsolatban a szociológiai és nyelvészeti kutatások felvetik egyebek közt a népességfogyást, az iskolaválasztást, a vegyes házasságokat és az elvándorlást. Mindhárom asszimilációs tényező. Előrelépésnek számít, hogy néhány éve az Akadémia és más tudományos műhelyek együttműködésével elkészült a Kárpát-medencei magyarok nyelvének leírása, így a Romániában élőké is (Péntek János – Benő Attila: A magyar nyelv Romániában/Erdélyben; Kolozsvár – Budapest, 2020) Terjedelmi okok miatt most csupán a jövőt meghatározó egy-két kérdést említhetek e tekintélyes tudományos munkából. Fontos a nyelv színtereinek, változatainak (regisztereinek) átörökítése a következő nemzedékek számára. A jövő kedvező(bb) alakulásában döntő szerepet játszik az anyanyelvű oktatás és a nyelvi jogok körének bővítése/bővülése. Erős magyar identitástudattal lehetne javítani a vegyes házasságok nyelvmegőrző adatain: a kutatás szerint az ilyen házasságoknak csak a 30 százalékában marad meg a magyar nyelv. Az elvándorlás is nagy veszteséget jelent. A diaszpóra = szétszóratás, majd beolvadás. Amerikai adatokat említek: mintegy 70-75 évvel ezelőtt a szakirodalom 1 millió 800 ezer magyarról beszélt, az újabb adatok 600-700 ezret említenek, de ebből a megcsappant magyar közösségből is csak 150 ezren beszélnek otthon magyarul. (Nem ok nélkül írja az értelmező szótár, hogy az Amerikai Egyesült Államok a népek olvasztó tégelye.) Vannak még más lehangoló példák is: az 1980-as években Nyugat-Németországban 50 ezer magyart említ a statisztika, ma a Wikipédia 220 ezret tart számon, és a németországi jelenség megfigyelhető Ausztriában, Angliában vagy akár a skandináv államokban is. Amerikai és nyugat-európai nemzettársainknak a nyelvmegőrzés végett fontos, hogy működjenek hétvégi iskolák, anyanyelvi táborok, legyen magyar nyelvű mise/istentisztelet, emellett éljenek a digitális világ nyújtotta tömegkommunikációs lehetőségekkel. Nyelvünk külföldi ismertségének szempontjából elengedhetetlen, hogy oktassák idegen nyelvként az ottani egyetemeken (régebbi statisztika: 25 ország 75 egyetemén tanították).

Ami a magyar nyelv itthoni feltételezhető jövőjét illeti, röviden így foglalható össze a legújabb kutatások alapján: az Európai Unió jelenlegi nyelvi sokszínűsége mellett is tapasztalható Romániában az őshonos nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak korlátozása, emellett vannak jelei az „egy ország – egy nyelv”-re való politikai törekvésnek is. De: borúlátás helyett éljünk a szabadság kínálta lehetőségekkel, felismerve nyelvünknek azt a jó tulajdonságát, hogy képes a változásra, a megújulásra, sajátjává tudja tenni az idegen és szleng kifejezéseket, és köznyelvi/irodalmi nyelvi szintre emel közülük sokat. Reménykedve várjuk az ezredforduló utáni helyzetre készült akadémiai és állami együttműködéssel készült nyelvstratégia számunkra kedvező eredményeit. És tudatosítanunk kell magunkban azt is, hogy a nyelvmegőrzés, a nyelvben való megmaradás mindannyiunk közös feladata és felelőssége.