– Neves zentai orvos­di­nasztiából származik, miköz­ben családjában a zene és az irodalom is jelen volt. Mennyire határozta meg az alkotáshoz való viszonyát ez a fajta „gyógyító” és művészeti háttér?

– Teljes mértékben. Egy kisvárosban orvos szülők gyer­mekeként felnőni egészen más, mint egy nagyvárosban: ez egy folyamatosan szem előtt lévő, nagyon megterhelő életút, amit gyermekkorunk­tól végignéztünk. Nem véletlen, hogy sem a testvérem, sem én nem lettem orvos. Ugyanakkor az a mély humánum, ami a családot jellemezte – apai nagyapám ala­pította a zentai kórházat, anyai ágon is mindenki orvos volt –, meghatározó maradt. Bár hi­vatásszerűen senki nem volt képzőművész, a zenei véna és a nagybátyám polihisztor alakja jelen volt a mindennapjainkban.

– Akkor mégis honnan ered a késztetés? Épp egyfajta távol­ságtartás volt ez az orvosi hi­vatással szemben?

– Valószínűleg igen, de a meghatározó mégis az a szelle­mi légkör volt, amelyben ne­velkedtem. Szerencsésnek val­lom magam, mert könyvek közt nőttem fel, otthon négyezer kö­tetes könyvtárunk van, a családunk történetét és a mindennapjainkat pedig tel­jesen átitatta ez a fajta gon­dolkodásmód. Ennek elle­nére nem volt egyszerű a kezdés: mindenféle családi támaszték vagy művészeti szakkör nélkül, autodidakta módon indultam el. Némi tanári segítséggel jutottam el a budapesti felvételiig, ahol azt mondták, tehetséges vagyok – ez pedig elég volt az induláshoz.

– Fest, zenél, ír, közösséget szervez. Van ezeknek a te­rületeknek egy közös „nyelvük”, vagy teljesen külön világok, amikben más-más emberként van jelen?

– Van közös nyelvük, és az a legmélyebb réteg: mindig ugyanarról beszélek. Ez több­dimenziós dolog: ha a belső tartalom megvan, ami kikí­vánkozik, az megtalálja a ma­ga eszközét. Legyen szó fes­tésről, írásról vagy zenéről, ha megvan belül a töltés, az utat tör magának. Szerencsém van, hogy „kagylós” srác vagyok, jó fülem van az improvizatív zenéhez, legszívesebben kor­társ projektekben játszom. A zene és a festés szervesen kiegészíti egymást: az az érzelmi állapot, amit a zene az adott pillanatban létrehoz, stabilabb formában nyomódik rá a vászonra. És ott van még a tánc is – persze nem a szó szoros értelmében: nekem a séta a festőállvány előtt egy tánc. Megvan a saját belső ritmusa, ahogy a mozdulatok lendületét és ívét végigjátszom. Van, ami­kor csendben, van, amikor ha­gyom magam áthatni a zene ritmusa által, és ez megjelenik a vásznon is – így ér össze a történet. Ha négy szóban kellene megfogalmaznom, mi a közös bennük: a jelenlét intenzitá­sa és az átélés mélysége. Ez az, ami számomra fontos, hogy megjelenjen bármiben, amit csinálok. Ezeket a különféle dolgokat nem más-más ember műveli, hanem legbelül ez egy és ugyanaz.

– Képein szinte védjeggyé váltak a lehunyt szemű arcok. Miért foglalkoztatja ennyire a „lefojtott” tekintet, és mit gondol, mi van a szemhéjak mögött?

– Ez minden festménynél egyedi megfejtés, amit a nézőnek saját magában kell eldöntenie. Engem az foglalkoztat, hogy ezek a szemek voltak-e valaha nyitva. Ha igen, akkor már van mögöttük egy bent hordozott világ. Ha viszont soha nem vol­tak még nyitva, akkor a lehunyt szem az örök lehetőség tárháza, amely bármikor kinyílhat, hogy teremtsen maga körül egy látható világot. Filozófiai kérdés ez: nem mindegy, hogy a semmi a valami előtt vagy a semmi a valami után van-e. A világ nem kintről jön befelé, hanem mi vetítjük ki. Azzal, hogy kinyitjuk a szemünket, mi magunk te­remtjük meg a külvilágot. Ez a „lehetőségmező” az, ami igazán izgat. Az ember ösztönösen érzi, hogy a megfigyelése dönt el dolgokat: egy esemény attól történik éppen most, mert nézzük. Számomra a lehunyt szem a világteremtés gesztusa és a lehetőségek kapuja.

– Ezek az arcok néha na­gyon élőnek tűnnek, máskor szo­borszerűek. Hogyan dől el egy-egy mű karaktere?

– Ezek nem portrék, ha­nem emberi jelképek. Né­ha­ szinte „bőrillatuk” és hő­­mér­sékletük van, máskor ab­­szolút szoborszerűek. Emiatt a festésmód is képről képre változik: van, ahol lazább, oldottabb, és van, ahol precízen megformált, sokrétegű. Mindig addig megyek, amíg el nem érkezik az a pillanat, amikor a kép elkezdi festeni magát. Amikor azt tudom mondani: „na, most már rád ismertem”. Onnantól kezdve magától mű­ködik a történet, már csak tán­colnom kell vele.

– A másik, hasonlóan meg­határozó pont a festményei­ben a kezek. A kezeket ábrázoló Mudra-sorozata az ősi keleti kultúrához nyúl vissza. Miért épp a kézmozdulatokon ke­resztül keresi a választ a létezés nagy kérdéseire?

– Az embernek két leg­inkább felismerhető része az arca és a keze. A kéz rendkívül erőteljesen hordozza a sze­mélyes jegyeket. Engem azon­ban nem az egyéni sors, hanem az az univerzális min­ta érdekel, amiből az em­beri létforma megszületik. Az archaikus szobrok vagy az őseredeti emberminták mind olyan lehetőségek, ame­lyek­ből kisorjázhatnak a különféle egyéniségek. Én ezeket az univerzális le­hetőségeket aka­rom látni és láttatni. A kezeknél is az volt a kihívás, hogy hogyan tudom ezt a karakteres testrészt személy felettivé emelni. Nem hangsúlyozom a nemi jelle­ge-
ket, mert nem akarom, hogy el­vigye a figyelmet arról, hogy az ember lehetőségét festem, nem konkrét férfit vagy nőt. A mudrák tulajdonképpen vi­lág­modellek, a szó eredeti jelentése „pecsét”. Felfoghat­juk őket a kéz jógájaként is: szimbolikus, energetizáló gesz-
­tusok. De a nyugati kul­tú­rában az imára kulcsolt kéz vagy a gondolko­dás közben összeérintett ujjak is mudrák. Olyan csatornák, amelyek se­gítik a koncentrációt és a jelenlét intenzitását. Szük­ségem volt a kezekre, és idővel éreztem, hogy szükségem lesz a testre is az arc és a kéz között.

– Ez vezetett a legújabb ké­peihez?

– Igen, a legújabb, Szóma–széma sorozatomban már a testek is megjelennek. Nagy­jából húsz évig érleltem ma­gamban ezt a gondolatot, mi­re bele mertem vágni, hogy festészetileg is megoldjam ezt a kísérletet.

– Gyakran említi a techni­kai tudás, a „mesterség” fon­tosságát. Van még igazi súlya a klasszikus alaposságnak a mai felgyorsult világban?

– Nem foglalkoznék ezzel, ha nem hinnék benne. Nem azért törekszem a „szépen megfestett” képekre, hogy meg­­mutassam, milyen ügyes vagyok. Az alaposság bizalmat kelt: ha a néző látja, hogy én ezt ennyire komolyan vettem, talán ő is komolyabban veszi a művet. Soha nem gondoltam, hogy egy friss, egyszerű esz­közökkel megoldott gesztus ne lehetne jó alkotás, de a festményt komplexebb do­lognak tartom. Ugyanakkor ott vannak például a könyv­rajzaim, amelyeknél a gra­fikusi vénám és a „rajzoló gyermek” énem tér vissza és amelyek teljesen más tudati állapotban szü­letnek. Ezek nem illusz­trációk, hanem a szöveg el­olvasása és leülepedése után, egyetlen „szúrásból” született rajzsorozatok, amelyekben van egyfajta gyermeki fintor és irónia, ami a festményeim­ből tel­jesen hiányzik. Ott nincs szükségem az iróniára: a festést sokkal komolyabbnak gondolom annál, minthogy kényszerűen bele kellene rak­nom valami „mait”, csak hogy korszerűnek tűnjön. A mo­­dernség mint kényszer egy­ál­talán nem érdekel – az emberek pedig kezdik észrevenni, hogy ez az ala­posság jelent valamit, és ez jó érzés.

– Több mint húsz éve veze­ti a Szolnoki Művésztelepet. Hogyan fér meg egymás mel­lett a magányos, elmélyült fes­tőművész és a pörgős in­tézményvezető?

– Jól kiegészítik egymást, hiszen bármit csinálok, mű­vészettel foglalkozom. Boldog vagyok, mert min­den szakmai irigység el­tűnt belőlem: szeretem a kollé­gáim munkáit, és néha úgy érzem egy-egy jó mű láttán, mintha azt valaki helyettem festette volna meg. A szervezői munka révén rengeteg alkotással ta­lálkozom, és ez megtanított arra, hogy a műveket nem egymással, hanem csak ön­magukkal és a saját magát létrehozó szándékkal lehet összehasonlítani. Meglátom a szándék és a megvalósítás közötti összefüggést, és ez élvezetes folyamat. 

– Mikor marad ideje a sa­ját vásznaira a sok szervezői feladat mellett?

– Leginkább éjszaka festek. Nemcsak azért, mert akkor van rá időm, hanem mert olyankor nyugodtabb és tisztább a „tudati tér”. Nem is a külvilág csendje a legfontosabb, ha­nem az a belső állapot, amelyben könnyebb eljutni egy ihletettebb, inspirálóbb szintre.

– Mit szeretne, milyen ér­zéssel vagy gondolattal men­jen haza a csíkszeredai lá­togató, miután végigsétált itt, a múzeum falai között a ki­állított képei előtt?

– Minden műtárgynak, amely tárgyi valóságában megjelenik egy térben, van egy sugártere. Azt szeretném, hogy aki belép ebbe a su­gártérbe, és ott eltölt egy kevés időt, az onnan kicsit más emberként lépjen ki. Ez a kiállítás tulajdonképpen öt különböző tárlat, de a céljuk közös: az a pici változás, ami a látogatóban végbemegy, arról szóljon, hogy tisztábban, ru­galmasabban, szilárdabban és áttetszőbben távozzon, mint ahogy belépett. Nem félelemtől átitatva vagy harag felé energetizálva, hanem tisztábban és áttetszőbben. Ezt szeretném.