Bár sok-sok értékelés-méltatás jelent meg művészetéről, amelyek majdnem teljes arzenálját összegyűjtöttem, és lehetőleg időrendi sorrendben, de egyet-egyet tartalma miatt előbbre vagy hátrább idéztem a Napfaragók I. – Csík - Szereda képzőművészei – Kezdetek című monográfiámban, kevésben találtam valódi szerző-egyéni gondolatot. Mindannyian belevesztek az elsajátított, a megtanult fogalomrend labirintusának útvesztőjébe. 
Ezért nem tekintem véletlenszerűnek a következő idézetet, amelyet N. Kovács Zita, a Bajai Türr István Múzeum művészettörténész-igazgatója, mintegy figyelmeztetésül lopott be kiállításmegnyitó szövegébe: „Van igazság Petrarca mondásában, aki szerint a túlságosan sok olvasmány éppoly akadálya lehet a gondolkodásnak és megértésnek, ahogy a hadvezért gátolhatja a diadal kivívásában, hogy seregei túl sokasak.”

Ettől függetlenül minden Nagy Istvánról leírt állítás igaz, de ezek az igazságok belevesznek a szemfényvesztő látványtól megzavart művészettörténeti ismeretek közhelyszerű ismételgetésébe. Szemfényvesztő? – hiszen nem szokás művészi értéket ily jelzővel ellátni. Mert minden egyes alkotása kápráztató erővel hat a nézőre. Ilyennel nem találkozunk gyakran, csupán kivételes művészek életműveiben. Éppen ezért a nézőben nincs kialakulva az a szellemi „emésztőnedv”, amely a látvány természetszerűen közönséges és szokványos jellegét műértékké katalizálja. Pontosan emiatt kezdtem ezt a szöveget a fenti idézettel, mert szerzője nem igyekezett a szellemturkálóban fellelhető eszményiségbe kapaszkodni: mert frappánsan, tárgyra törően fogalmazott. Ezzel ellentétben ilyen képtelenséget is lehet olvasni, például a Magyar Elektronikus Könyvtár Kettős kötődés az Osztrák–magyar Monarchia (1867–1918) Művészetek fejezetében: „Munkácsy a Párizsba vándorló számos fiatal magyar festő, köztük Rippl-Rónai József támogatója volt. Barátja volt Paál László (1846–1879), aki Munkácsynál szorosabban kapcsolódott a francia festészeti fejlődéshez, a barbizoni festők késői nemzedékébe tartozott. Realizmusának örökösei közé tartozott Koszta József (1861–1949) és az erdélyi tájképfestészet alapító mestere, Nagy István (1873–1937) is.”
Éppen a fentebb írtak igazolják, hogy a képzőművészeti alkotásokat nézni kell, ezáltal érezni, az által pedig értelemmel látni! Szépen sorjában: először a művet, aztán annak alkotóelemeit(!), végül ismét a mű egészét – ebben rejlik az átélhető szemlélői szellemcsoda.

Mielőtt cikkem lényegére térnék, plasztikus fogalmazásáért ismét N. Kovács Zitát idézem: „Olyan fesztelenül, könnyed eleganciával, természetesen bánik a házakkal, fákkal, emberekkel, állatokkal, mintha játékszerek lennének egy gyermek kezében, amelyeket kedve, tetszése szerint illeszt össze – látszólag reprezentatív igényesség és hierarchikus megkülönböztetés nélkül.”
Itt meg is állok. Hagyjuk az elméletet!

Az utolsó idézetből a játék főnévre és az illeszt igére koncentráljanak!
Történt ugyanis, hogy a világhálón való keresgélés közben rátaláltam egy nyílt vonalon működő kirakós illesztőjátékra, amely saját készítésű képek kirakását is lehetővé teszi. Nekiláttam, s miután a családi képeket végigpázölöztem, megnyitottam a 2010-es Nagy István-kiállítás képmappát, s azokból válogatva játszottam tovább. Az első elemeire bontott képlátvány nem mutatott újdonságot. A másodiknál már feltűnt, hogy mintha az elsőben ugyanazokat a rajzelemeket láttam volna. A harmadik esetében már egyértelmű volt, hogy a szemem nem csal, és az is, hogy Nagy István bravúros módon, majdnem ugyanazokkal a kézmozdulatokkal készítette majdnem mindenik szén- és pasztellrajzát, sőt némelyik olajképét is. És mégis mindenik más és más mű, egyedibbnél egyedibb alkotás.
Lúdbőrös lettem ettől a felismeréstől, pedig a 2010-es, 130 alkotását bemutató kiállítás egyedüli kurátoraként mindenik járt a kezemben, néztem és fotóztam azokat. Mégis úgy jártam, mint mindenki, aki előttem a művész elemző értékelésére adta a fejét. Mindannyian mellőztük az igazi szellemcsoda fent említett módon való tudatosítását. Erősebb volt a szokás hatalma: szellemturkálóban fellelhető eszményiségbe kapaszkodni.

Két alakban is közismert a részletfontosság megállapítása. Egyik szerint mindennek részleteiben az ördög, a másik szerint Isten rejlik. Mindkét forma szerint a részletek ugyanannyi figyelmet – s teszem hozzá: többet is – igényelnek, mint az összkép. Az alkotások, legyenek kisméretűek vagy nagyszabásúak, lényegük sikere a legkisebb alkotóelemükön múlik.
Ezek alapján bizton ki merem jelenteni, hogy Nagy István ugyanazzal a tíz vonallal-folttal egész univerzumot terített elénk. Ez a mindenség pedig mindenkor és mindenhol a megmásíthatatlan önlelkének leképezése. Akár Csíkmindszenten, Csíkszeredában, Kolozsváron, Homokmégyen, Budapesten, Münchenben, Párizsban, Itáliában, Makón, Bécsben, Berlinben, a Gyilkos-tónál, Radnóton, Kalotaszegen, Brassóban, Marosvásárhelyen, Galíciában, Mezőtúron, Kolozsváron, Szentesen, Kecskeméten, Baján, ismételten Erdélyben, a Közép-Dunamentén, a Balaton-vidékén, majd Dél-Bács­kában és végül ismét Baján alkotta táj-, állat-, emberműveit.

Az itt megfogalmazott állításaimat hat példával illusztráltam. Ezek közül négy repró az Antal–Lusztig-gyűjteményből, egy-egy pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum, valamint a Csíki Székely Múzeum gyűjteményéből való.
Tisztelt Olvasók! Nézzék meg az illusztrációkat, majd menjenek, ha pedig már voltak, ismét menjenek el a múzeumba, és nézzék meg minden egyes alkotás minden egyes részletét! Nagy élményben lesz részük.

*
Párisban, Münchenben, Rómában – itt 1902-ben voltam, szintén nyolc hónapon át – sőt még Pesten is csak pihenni, nézegetni, újságot olvasni, biliárdozni és kvaterkázni szoktam. De azért kicsit mindig vissza-vissza­kivánkozom a nagyvilágba.
– Az emberek közé?
– Nem az ő kedvükért. Inkább, hogy megpihenjek. Mindig agyoncsigázva jutok fel. Itt csak nyögni szoktam. Meg haladni. Mert hogy többet haladok ám akkor, ha nem dolgozom! Mindig olyankor fejlődik bennem a festő. Sokszor hónapokig lopom a napot. S aztán magam is elbámulok: hogy ezalatt mennyit haladtam a mesterségemben!
Vallotta Nagy István 1923-ban Surányi Miklós életrajzírónak.

Szabó András