Három éve mutatta be a Budapesti Operettszínház Kacsóh Pongrác daljátékát, a János vitézt, de csupán a Petőfi-emlékév kezdetén, idén januárban tudtam megtekinteni az előadást.
Amennyiben valaki három évtizede azt állítja, hogy Bozsik Yvette egy hagyományos daljátékot rendez 2019-ben, minden bizonnyal megmosolygom. De megtörtént. „Megélhetési rendező” – állítja a műfajban otthon lévő barátom, de a kép lényegesen árnyaltabb.
Összevetve a rendező későbbi, Hegedűs a háztetőn színre állításával, a János vitéz lényegesen halványabb, de sok közös elemük van. A mozgás és a tánc továbbra is alapja a koncepciójának, s ez látványban sem megvetendő. 
Egy korrekt előadás született, ami kicsiknek és nagyoknak egyaránt élményt nyújthat. A túl avantgárd elemek nagyon elütnének a közönség ízlésétől s a daljáték eredeti szellemétől, így a színre vivő csupán néhány – számomra érthetetlen – elemmel operált. Ilyen volt például a huszárok vesszőparipája, a lófejek helyett lókoponyák álltak a botok végén, így a hátasok kissé oldtimernek tűntek. A huszárok a francia színben szárnyakkal érkeztek, így inkább ők látszottak pegazusnak a lovaik helyett.
A címszerepet Dolhai Attila játszotta nagy rutinnal. Az első felvonásban kissé harsánynak találtam, viszont a színt befejező Az Isten áldjon, Violám kezdetű búcsú-duettben partnerével, Lévai Enikővel szép percekkel ajándékozta meg a nézőket. Figyelemreméltó volt a francia királykisasszonyt megszemélyesítő Zábrádi Annamária alakítása. Az operaszerepekben is edződött művész hangja ugyan kissé éles, de nagyon tiszta, kedves színfoltja volt a második felvonásnak. Langer Soma baritonja jól érvényesült a Strázsamester szerepében, Földes Tamás pedig francia királyként kiváló színészi képességeit is megcsillanthatta.
A díszlettervező, Cziegler Balázs a kissé sablonos első felvonási kompozíció után a francia jelenetben élhette ki igazán magát. A rokokó szalon zongorája egyben színpadelemként is szolgált, a szereplők nagy élvezettel közlekedtek a lépcsőül szolgáló klaviatúrán, sőt táncra is perdültek a nagyra nőtt instrumentumon. Apropó tánc, a francia szín balett babája „kulcsra járt”, az ötlet ugyancsak asszociált a Hoffmann meséi Olympiájára.
Berzsenyi Krisztina jelmeztervező (a madarakat idéző huszárok jelmezét kivéve) a történetet szolgálta. A daljáték elején viszont a betipegő lányok ruhakölteménye és pártája kissé elütött a falusi miliőtől, s inkább az egykori szovjet filmeket juttatta a néző eszébe.
Az előadást néhány geg is színesítette, unokáim azóta is nevetnek, mikor felidézik, hogy a francia király egy játékmacival bújt az ágyába. Összességében tehát egy kedves előadásnak lehettünk családommal tanúi, unokáim a saját macijukkal, mi pedig egy szép emlékkel térhettünk nyugovóra.