– Negyven évvel ezelőtt, 1983 májusában volt az első csíkszeredai koncertjük, de több mint negyvenéves a Szentegyházi Gyermekfilharmónia. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Tulajdonképpen tavaly ünnepeltük a Fili fennállásának negyvenedik évfordulóját. Tehát volt egy iskolai vonószenekarom, volt egy kis fúvószenekar, illetve működött az iskolai kórus is. Kádár Levente igazgatóm tanácsára ezt a hármat össze kellett vonjam, és ebből született az Örömóda, meg a parasztkantáta, meg a Csajkovszkij-dal, illetve még hangszereltem egy-két nótát. A gyermekek is lelkesek voltak, és a szülők is imádták ezt az egészet. Úgyhogy elhatároztuk, kicsiszoljuk a repertoárt. Csíkszeredában május 5-én volt az az országos vetélkedő, amelyet megnyertünk. Szóval nagy élmény volt. Akkor még azt sem tudtam, hogy ki előtt mit csinálok, csak azon drukkoltam, hogy szóljon tisztán és csillogjon. Megtörtént, nyertünk, és hirtelen felívelt a Fili, úgyhogy a nyolcvanas éveket végig tudtuk dolgozni. A versenyen megnyert díj nemcsak kötelezett, hanem lehetőséget is adott, illetve egyfajta pártmentességet is, hiszen, aki első díjat nyert, az nem kellett kötelező repertoárokkal foglalkozzon. 

– Azóta folyamatosan mintegy 140 gyermekkel foglalkozik. Mekkora kihívás ez?

– Egyre nagyobb, mert a 140 gyermek egyre több mindennel foglalkozik. Tehát a szabadidejüket és az energiájukat a virtuális tér köti le, a videójátékok, a Facebook, az Ins­ta­gram, a TikTok, meg ilyen egyéb varázsszavakat tanulok tőlük, néha csak kapkodom a fejem. Számomra nagy csoda, hogy ilyen szép volt a csütörtöki fellépésünk. Ez most nem nyert volna első díjat, hiszen volt egy-két rendetlen belépés, de a kakaó benne volt: a csillogó szemek, meg az elemi erő, ami a hegyaljai településekből, Szentegyházáról árad.

– Az elmúlt években Európa számos országában felléptek, sőt a tengeren túl is. Hogyan fogadják a Filit külföldön?

– Nagy ünnep, hogyha külföldi fellépésre utazunk. Azt hiszem, hogy a titok, vagy az egésznek a nyitja az, amit az előbb mondtam, tehát egyre ritkább az éneklő gyermek, vagy akár éneklő felnőtt. Ilyenfajta önfeledt, lelkes, közös nótázást – mert amit itt láttunk, az nem annyira kórusmű vagy kórus, hanem inkább örömzenélés – nagyon megtapsolják és megcsodálják. Tehát Nyugaton nagy ujjongással fogadják. Ennek egyrészt az is a titka, hogy a fellépésekre a nyugati közösségekből is verbuválunk egy-két gyermeket a kórusba, és az megmutatja, hogy más gyermekek számára is nyitott és megtanulható a műsor, illetve az ő nyelvükön is tanulunk néhány dalt. Jelenleg öt angol művet készítettünk elő a következő külföldi fellépésre. Egyébként szeretjük a világot járni, szeretem, ha a gyerekek látják, hogy máshol milyen értékrendek vannak, és ezáltal jobban megbecsülik az itthont.

– Négy évtizeddel ezelőtt gondolta volna, hogy ennyi időt megér a Fili?

– Még öt évet sem hittem volna el. 1987-ben, az ötéves évfordulóra csaptunk egy nagy dínom-dánomot, akkor azt mondtam, hogy a Fili még egy évet nem fog kibírni, de hála Istennek azóta is folyamatos az utánpótlás. Ez roppant nagy munka, de jó, hogy erre is most már vannak különböző taktikáink és eljárási módjaink. Van egy fantasztikus segítségem, ő a kolléganőm, aki mindig mindenben segít. Ketten oktatjuk a vonósokat, illetve végre került egy fúvóskolléga is, aki besegít a fúvósoktatásba. A kórus tulajdonképpen egy nótafa, az öt korosztályt öt részre osztjuk. A fellépéseken ez látszik is, hiszen korosztályonként öt sorban láthatók. A hátsó sorokban állnak a nagyobbak, az erősebbek, a nagy tudásúak, elöl a kicsik, lelkesek, kis tudásúak. Ez a korhatárokon átnyúló közösség élteti a Filit. A nagyok örülnek, hogy láthatják a kicsiket, bennük felismerve magukat, a kicsik pedig hasonlítani akarnak a nagyokra, ezért kitartanak. 

– Hogyan látja a Fili jövőjét?

– Általában egy évre tervezek, egy év múlva még lesz koncertünk. Egy év múlva kérdezzenek még egyszer.