– Hosszú börtönbünteté­sé­nek részleteiről most nem akarom faggatni, de beszél­jünk arról, hogy milyen volt visszailleszkedni a hétköz­napokba.

– Nehéz volt vissza­illesz­kedni. Édesapám, aki négy évet volt orosz fogoly, amikor hazajöttem, azt mondta: „Arra ügyelj, Jánoska, hogy téged ettől arrafelé lépten-nyomon kísérni fognak.” S én mindig úgy kellett viselkedjek a munkahelyemen és mindenhol, hogy tudtam, figyelnek. Persze a változás után kértem a CNSAS-tól (a volt titkosszolgálat levéltárát átvilágító országos bizottság – szerk. megj.), hogy adják ki a szekuritátés megfigyelési dossziémat, és megtudtam, hogy összesen 22 személy volt rám állítva. Elküldték a jelentések másolatait is – volt olyan is, aki munkatársam s jó barátom volt.

– Tehát a büntetése, mond­hatni, folytatódott azzal, hogy nehezen bízott meg a kör­nye­zetében?

– Nem bíztam senkiben sem. De a munkahelyemen és mindenhol igyekeztem min­dig jó munkát végezni. 70-ben idejöttem a kollektív gaz­­dasághoz a műhelybe kar­ban­tartónak, 80-ban letettem a mesteriskolát, telen­ként min­den csütörtökön tartottam a műhelyben dolgozóknak tan­folyamokat. Én Brassóban tanultam műszaki iskolában és magyaráztam a műszaki raj­zokat azoknak, akik nem voltak annyira képzettek. A kom­munista vezetőcskék sokat gúnyolódtak mindig ez­zel, mondták, hogy „Biczó csendes misét tart”. Azt vála­szoltam, hogy közben jöjjenek be, nem kell imádkozzanak, csak hallgassák meg. A la­katosmunkákról, hegesztő­mun­kákról és eszterga­mun­kák­­ról mind tartottam ilyen kisebb előadásokat.

– Ebben az időszakban mibe tudott kapaszkodni? Mi adott erőt, támaszt?

– Kapaszkodó az volt ne­kem, hogy tudjam bemutatni a tehetségemet, a tudásomat, s példa legyek a fiatalságnak. Az idő alatt, amíg be voltam zárva, kitanultam a kőművesszakmát, mert öt évig munkatelepen voltam. Mikor hazajöttem, a lakást a kaputól hátrafelé fel­újítottam. Meg akartam mu­tatni az akkori fiataloknak, hogy ha van munkahelyünk, keresetünk, lehet haladni az életben. Közben megnősültem, jöttek a gyermekek, három egymás után. Ekkor a ház nem volt még teljesen befejezve. Amíg tíz évig az esztergapad mellett dolgoztam, nagyon sok falubelinek esztergáltam, de nem vettem el pénzt senkitől. S mikor nekifogtam építeni, egy reggel vagy harminc személy jött hívatlanul, segíteni. Úgy­hogy igen, a kapaszkodó ez volt, hogy munkával tudjam bizonyítani, hogy nem fel­tétlen az vagyok, akinek ők elképzeltek.

– S hogyan érezte, sikerült ezt bizonyítani? 

– Éreztem s láttam a tisz­teletet az emberektől. Az egyik nő, aki jelentéseket írt rólam, titkárnő volt a kollektívnél – álnéven írt, de rájöttem, ki az. Az utolsó jelentésében azt írta: „Este apreciat în societate, în familie și la locul de muncă.” (Értékelik a társadalomban, a családban és a munkahelyen – szerk. megj.) 

– 1989 forradalmi decem­berét hogy élte meg?

– A forradalomkor én el­mentem Verebesre, leltá­roz­tam fel az épületeket. Ami­kor vissza­jöttem, hát egy televízió a műhelyben ki volt rakva, s nézték, hogy mi történik. Én nem hittem el. Hallottuk, hogy Temesváron mi zajlik, akiben kicsit jobban bíztam, azzal megtárgyaltuk, vajon mi lesz ebből, vajon olyan lesz-e, mint ’56-ban, s ti­tokban reménykedtünk. Aztán néhány nap múlva már hivatal se volt, s a főnökök se jöttek be. Én a fiúknak mondtam, hogy az életnek mennie kell, s mi csak végezzük a dolgunkat nyugodtan, várjunk s füleljünk. Akkor már lehetett a rádiót is hallgatni. 

– Fel tudja idézni, mit érzett, amikor egyértelművé vált, hogy Romániában véget ért a kommunizmus?
– Arra nincsenek szavak, hogy mit éreztem. 90-ben elmentünk Magyarországra, amikor már megengedték s lehetett. Ott több dolgot mu­tatott a televízió, mint nálunk, hogy mi hogyan zajlott le. S még közben a híradókban is adták le. Akkor már meg voltam nyugodva, hogy igen, vége van. Aztán a következménye az lett, hogy le kellett cserélni mindenkit a vezető pozíciók­ról, és újakat kellett keresni. Engem is biztattak, hogy vállaljak el vezetői posztokat, be­választottak a meg­men­té­si frontba is (Nemzeti Meg­mentési Front Tanácsa – szerk. megj.), de nem igazán akartam.

– Hol és hogy jött be az életébe a zene?

– Gyermekkoromban volt egy szájmuzsikám. Volt a szomszédban egy kovács, szerettem oda beülni, nézni, ahogy dolgozik, s száj­mu­zsikázni közben. De nem volt módomban ko­molyabban művelni, nem volt pénz az ilyesmire. Miután hazakerültem a büntetés után, akkor tudtam lassan ezzel foglalkozni, de azt is csak kicsidenként. Az apatársamra lévendő s még kilenc másik ember alapítottak időközben egy tíztagú rezesbandát. Miután hazajöttem, be kellett volna álljak, igen ám, de még ruhám se volt. Azután egy-két hónapra került annyi pén­zem, hogy tudtam venni egy rend ruhát. Na de akkor egy hangszer ára egy tehénnek az ára volt legalább. S mind mondták, hogy álljak be, de nem tudtam. Olyan öt-hat évig ment ez a csapat, s utána feloszlottak. ’76-ban az egyik titkár kitalálta, hogy a régi tagokkal s még újakkal újra kellene alapítani a zenekart, de fúvószenekar formában. Én közben, míg Málnáson dolgoztam, szereltem magam­nak egy klarinétot, azt itthon vinnyogtattam. Kitaláltuk, hogy semmiképp nem lenne jó, ha mindenki saját hangszerrel állna be, kellenek a zenekarnak közös hangszerek. De erre pénz kellett, s akkor elmentünk s kértünk legelőször a me­gyei titkártól pénzt, nem sokat, két hangszerre valót. Utána elmentünk a néptanácse­l­nökhöz is, ott is adtak pénzt, igaz, csak úgy, hogy cserébe kellett legelőt takarítsunk. Ebből vagy négy hangszert sikerült megvenni. Megkerestem a kollektívelnököt is, mondtam neki, elnök elvtárs, né, mi­lyen ötletünk van, s arra ő azt mondta: na, milyen jó, elhúzzátok az én nótámat is; elmentek kaszálni, s adunk pénzt hangszerre. S így lett lassacskán a zenekarnak hang­szere. Akkor aztán kerestünk egy karmestert, aki katonatiszt volt, s titokban, de eljött. A vál­tozás után aztán nem mertük őt hívni, mást kerestünk, de csak visszasírtuk az előző karmestert. Aztán 2008-ban elvállalta Sándor Árpád, s ő jött, tanította a zenekart. Én a háttérmunkát irá­nyítottam, zenetermet csi­náltattunk a zenekarnak, elő­adásokat intéztünk, meg hasonlók.

– Van egy jó tanácsa a mai fiatalok számára?

– Először is tanuljanak. S ne akarjanak külföldre menni, mert aki akar, az itthon is meg tud élni. Másodszor pedig dolgozni kell, dolgozni kell, s dolgozni kell.