– Most készül az Európai Unió hétéves költségvetési terve, amelynek több pontjával nem ért egyet az Európai Parlament. Miért tartja túl szűknek a keretet a jelenlegi válságkörnyezetben?

– Már az elején fontos tisz­tázni, hogy miből főzünk, ez az Európai Bizottság költségvetési javaslata, amely alapján meg­kezdődnek a tárgyalások. Ez a folyamat várhatóan 2026 végén, 2027 elején zárul, amikor a tag­államok egyhangúlag jóvá kell hagyják a hétéves keretet, tehát hosszú még az út az elfogadásig. A Bizottság javaslata nem túl biztató, mert nem tartalmaz új bevételi forrásokat, miközben egyre több területre szeretnének pénzt költeni. Ilyen terület a védelmi ki­adá­sok: a háború miatt az EU-nak nagyobb kötelezettségei vannak, ami részben indokolt. A gond az, hogy a pénz ugyan­annyi marad, de többfelé kell elosztani. Ez azt jelenti, hogy bizonyos területekre kevesebb jutna, például mezőgazdaságra és kohéziós alapokra. Ezek pedig kulcsfontosságúak Romá­nia számára: utakra, iskola­fel­újításokra, kórházakra for­dít­juk őket. A felzárkózás még messze nem teljes, nem ér­jük el az uniós átlagot, így nem fogadhatjuk el ezeket a meg­szorításokat.

– A Tanács, főként a nettó befizető országok, nem támo­gat­ják a költségvetés érdemi meg­emelését. Hogyan lehetne mé­­gis több forráshoz jutni?

– Két irányból lehet erre ránézni. Egyrészt ott vannak a „fukar” országok, amelyek töb­bet fizetnek be, mint amennyit visszakapnak. Ők nem akarnak többet befizetni. Rendben, de akkor hogyan lesz több pénz? Úgy, ha az Európai Unió­nak van több saját bevétele. Ez lehet közös európai adó, nagyobb részesedés a vámokból, digi­tá­lis adó vagy nagyvállalati adó. Csakhogy erre sincs meg a tagállamok többségében a szándék, így nem nő a költség­vetés. Hitelfelvétel is lehet meg­oldás, de az hosszú távon ve­szélyes. A PNRR forrásainak 40 százalékát hitelből finan­szírozták, és a mostani költség­vetés 20 százaléka már adósság­törlesztésre megy. Ez nem tart­­ható, mert a következő gene­rációk fizetik ki azt, amit mi most elköltünk.

– Többször szóba került, hogy kulcsterületek alulfinan­szíro­zot­tak. Mit jelent ez konkrétan?

– Olyan területekről be­szé­­lünk, amelyeket az EU maga is prioritásként kezel: kutatás-fejlesztés, digitális átállás, zöld beruházások, kül­po­liti­ka, hu­manitárius segítség. Ezek­­re nincs elég forrás. Ver­seny­képesnek kell lennünk Kínával, az USA-val szemben, mert ha nem, Európa pénzt és befolyást veszít. Ez nemcsak gazdasági kérdés: ha nincs fejlődés, kevesebb lesz a munkahely, csökken az élet­színvonal. A Covid-válság idején mindenkinek világos lett: alap egészségügyi termékekből nincs gyártókapacitásunk. Ak­kor azt mondtuk, felépítjük eze­ket, de nem tettük meg, mert nem volt rá elég pénz. Most a há­ború miatt a védelmi ipart akar­juk fejleszteni, és közben „elfelejtjük” a többi szektort. Cik­likusan reagálunk válságokra, de egyik esetben sem végezzük el a feladatot. Ez az Európai Bi­zottság kritikája is részünkről. És közben a hagyományos te­rületek, mint a mezőgazdaság, háttérbe szorulnak. A gazdák nemcsak egy szociális ré­teg, hanem élelmiszert állítanak elő, amit mi fogyasztunk. Ha nem helyi terméket veszünk, akkor drágább importból kell fedezni a szükségleteinket. Egyensúly­ba kell helyezni a politikai dön­téseket.

– A közös agrárpolitika ha­gyományosan az egyik leg­na­gyobb uniós kiadási terület. Merre tart ez a rendszer?

– Már az előző időszakban a Bizottság zöldítésre, környe­zetvédelemre helyezte a hang­súlyt, és a mezőgazdaság min­dig ennek az elszenvedője lett. Most arról beszélnek, hogy a támogatási borítékot teljes egé­szében nemzeti szintre de­legálják. Ez Románia számára rossz hír. A centralizált állami döntéshozatal nálunk többször is csődöt mondott. A regionális, helyi szint az, ahol érdemi dön­téseket lehet hozni. Ráadásul a Bizottság eredeti javaslata sze­rint a mezőgazdasági keret 20 szá­zalékkal csökkenne. Ez in­flációval együtt 40 százalékos reálcsökkenést jelentene. Az Európai Néppárt frakciója nem támogatta ezt, és ennek lett is eredménye: a Bizottság ígért 50 milliárd eurónyi pluszt a me­zőgazdaság számára, tíz szá­zalék költségvetést elkü­lö­ní­tene erre a célra. De még messze vagyunk az elfogadható szinttől. A hét elején Christophe Hansen mezőgazdasági biz­tossal találkoztam, aki maga is azt mondta, kevesli a mező­gazdaságnak szánt pénzt, ezért érdemes nyomást gyakorolni a Bizottságra. Ezt mi megtesszük, de már látszik, hogy a gazdák hatalmas tüntetésre készülnek. És ismét igazuk lesz. A tag­államok helyezkednek, a fukarok elégedettek az eredeti javas­lattal, Közép- és Kelet-Európa az érdekeiért, a nagyobb költ­ségvetésért lobbizik. Romá­niát nem hallom, nem látom, le­het, hogy csendben érdeket ér­vényesít, de ennek nyo­mát még Brüsszelben nem érzékeltem.

– A kistermelők, az állat­tartók, a hegyvidéki és hát­rányos helyzetű térségek tá­mogatásának növelése, a fia­tal gazdák segí­tése – mind jól hang­zó célok. Ho­gyan működhet ez Erdélyben, Székelyföldön?

– Ott van például a szándék, hogy lépjen életbe a capping, tehát hogy egy bizonyos te­rület fölött csökkenjen a tá­mogatás, aztán szűnjön meg egészen. Nyilván, Erdélyben, és Székelyföldön különöskép­pen, a tagosítás vagy műkö­dik, vagy nem, de inkább nem. A nad­rágszíj­parcellákat nem lehet összegyúrni egybe, ez gaz­daságilag egy előnytelen hely­zet, de számunkra egy kul­turális-földrajzi adottság, és ez is meg kell kapja a megfelelő támogatást. Pozitívum, hogy a hazai tá­mogatások szintje végre elérheti az uniós átlagot, mivel minimum és maximum hektárarányos tá­mogatást ter­veznek. Az egy­szerűsítés is fon­tos elem: 10 hektár alatt ne legyen bü­rokratikus kö­te­­le­­zettség. A gazda ne pa­pí­roz­zon, hanem dolg­oz­zon. A zöld vállalások esetében pedig az az elképzelés, ne legyen kötelező olyan beruházásokat végezni, amelyek nem növelik a termelékenységet. Legyen ösz­­­tönzés azok számára, akik vállalják, de ne legyen kötelező minden gazdára. 

– Mi a helyzet a kohéziós politikával? Lesz-e pénz asz­faltra a következő ciklusban? Ná­lunk különösen fontos lenne az előlegek növelése, a pályá­zatkezelés felgyorsítása is.

– Az elmúlt években, ami­óta a Központi Regionális Fej­lesztési Ügynökség kezel bi­zo­nyos programokat Erdély hat megyéjében, minden gör­dü­lé­kenyebben megy. Már nem kell Bukarestbe járni fél cso­magtartónyi papírral. Az ön­kor­mányzatok azt kérdezik: lesz-e pénz aszfaltra? Most túl­zok, de az út, a híd látványos eredmény. Persze sok más be­ruházásra is szükség van: is­kolákra, ren­delőkre, közös­ségi terekre. Er­délyt sosem ké­­­nyeztette el a központi kor­mány, itt az uniós pénzek je­lentették a fejlesztések több mint egyharmadát. Ezért kulcs­­fontosságú, hogy tovább­ra is érkezzenek ezek a for­rások. A kri­tikusok mond­hatják, hogy volt időnk fel­zárkózni, miért nem tettük meg? A válasz: mert a nagy összegeket Bukarest ma­­­­gá­nál tartotta, és nem va­ló­sí­totta meg a projekteket. Hol van­nak az új kórházak, a ko­lozsvári metró? Nem készült el, mert nem volt hatékony az állam­igazgatás. Ha ez igaz, ak­kor nem az erdélyi magyar ön­kormányzatok a hibásak a ku­­-
darcért. Nekik tele van az asz­taluk új projektötletekkel, ab­ban kell segítenünk, hogy meg is tudják valósítani őket. 

– Mit tehetünk ezekben a hely­zetekben?

– Az RMDSZ-nek meg­van a maga politikai üveg­plafonja. A parlamentben 6–7 százalékot teszünk ki, a kormány­koalí­ció­ban most 10-et. Ahol van mi­niszterünk, mint Cseke Attila a fejlesztési tárcánál, ott gyor­sítottunk, digitalizáltunk, és azo­­kat a beruházásokat, amit elkezdtünk, azt be is fejezzük. Más, uniós pénzek elosztását kezelő minisztériumokért nem tudunk felelősséget vállal­ni. Brüsszelben tesszük a dol­gun­kat: védjük a térség érdekeit, és ebben támogat minket az Eu­rópai Néppárt. Közös hajóban evezünk: a kelet- és dél-európai országok, de még a nyugatiak is profitálnak a felzárkózási fo­lyamatból.

– Tehát lesz aszfalt?

– Valamennyi biztosan lesz. Hogy meddig ér az aszfaltozott út, az majd a költségvetési tár­gyalások végén derül ki. 
 

(X)