Fantasztikus tettet hajtott végre a csíkszeredai Sántha Xénia. A 25 éves hölgy múlt szerdán sikeresen feljutott a Föld nyolcadik legmagasabb csúcsára, a Manaszlura, s jó hírét vitte ezzel a székely, magyar nőknek a nagyvilágban. A teljesítményre sokan felkapták a fejüket, ki-ki vérmérséklete szerint reagált, a legtöbben elismerően szóltak róla. Azonban – ahogy ez nálunk lenni szokott – hamar előkerültek a negatív megnyilvánulások is.
A fanyalgó hangok végigkísérték az expedíciót. A legtöbben azt vetették Xénia szemére, hogy „nem is igazi hegymászó”. Igen, ebben tökéletesen igazuk van a hőzöngőknek, ő maga is több alkalommal elmondta: nem tartja magát hegymászónak. „Inkább szóló túrázónak nevezem magam, aki szereti az extrém kihívásokat” – nyilatkozta a felkészülés időszakában.

Persze a zárt és egészen sajátos dinamika alapján működő hegymászó-társadalom eleve bizalmatlanul állt a fiatal nő vállalásához. A szemére vetették: hogyan hasonlíthatja magát Erőss Zsolthoz? Pedig nem hasonlította magát egy pillanatig sem a legendás Hópárduchoz, sőt, mindig példaképként, hatalmas tisztelettel és elismeréssel beszélt a 2013-ban elhunyt hegymászóról.
De a szakmai berkek kifogásainál sokkal-sokkal mellbevágóbb volt olvasni, hallgatni a laikus emberek ellenséges megnyilvánulásait. Nemigen van észszerű magyarázat arra, hogyan lehet egy erőn felüli, valóban különleges, nem utolsósorban számos lemondással és hatalmas anyagi megterheléssel járó vállalkozást elvtelenül kritizálni, a személyeskedés határait bőven túllépve minősíteni. Döbbenetes, de volt olyan kommenthuszár, aki még a felkészülés idején azt írta: reméli, hogy Xénia nem tér vissza élve az expedícióról…
A Himalája térségében eltöltött hetek alatt sorra érkeztek a különböző lekicsinylő megnyilvánulások – voltak olyanok, akik azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán elutazott Nepálba. A „nem is volt ott” típusú megjegyzésekről önkéntelenül is a Balaton- vagy a derékszögtagadók közösségimédia-csoportjai jutottak eszembe. Körülbelül ilyen szinten lehetett komolyan venni ezeket a megnyilvánulásokat.
A jelenség messze túlmutat Sántha Xénia expedícióján. Valami rejtélyes oknál fogva mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy lekicsinyeljük, megkérdőjelezzük embertársaink eredményeit. Mintha az elvtelen kritika, a negatív véleménynyilvánítás semmissé tenné mások sikereit, és ettől a kritikusok boldogabbakká válnának. Már nem is azt kívánják a „szomszédok”, hogy az ő tehenük után a mellettük lakóké is dögöljön meg, sokkal inkább azt szeretnék, ha nem is lenne tehene, vagy ha egyáltalán ő maga sem létezne. Mintha attól jobb lenne bármi is, ha leszólnak valakit, valamit, mintha ettől válna teljesebbé az életük.
Ismerős jelenség, kedves Olvasó? Találkozott már hasonlóval? Önnek szóltak már be ismeretlenek, amikor igazán örülni próbált valaminek? Próbálták már visszafogni lelkesedését, letörni a szárnyait, hogy: hohó, azért ne legyél már annyira boldog, ne adj’ isten büszke? Vagy Ön is viselkedett már netán hasonló módon? Szólt be a családtagjának, szomszédjának, munkatársának, ismeretleneknek? Nekem nem tartozik elszámolással, csak önmagának válaszoljon – de azt őszintén!
Sántha Xénia ott volt a Manaszlu 8163 méter magas csúcsán, szeptember 24-én erről a vadregényes hegytetőről köszöntötte édesanyját születésnapján. Ezt soha senki nem veheti el tőle. Pláne nem kommentekben.