Őaz első csíki szobrász – szögezte le Ferencz Ernőt méltató nyúlfarknyi írásában Sófalvi András a Hargita napilap egyik, 1981-ben megjelent számában. Azt írta róla – többek között –, „műveit minden alkalommal vitatják, dicsérik, elvitatják, magyarázzák, értik, félremagyarázzák”. Meg azt, hogy művei között találni absztrakt és realista alkotásokat egyaránt. „Én nem találok semmi ellentmondást ebben” – idézi az írás a művészt, aki az alkotási folyamat­ról a következőket mondta: „Faragok kőbe, fába, s faragás közben mintha több idő lenne az elmélyülésre. Persze nemcsak a formai megoldásokról, hanem a tartalomról is. Mi a tartalom? Az én vagyok, s az egész világ. Nagyképűségnek tűnhet a kijelentés, s ha szobraimra gondolok, akkor nyilvánvaló, hogy láttatni kell egy közösség eszményképeit.

 

A hely­zetek és viszonyok megjelenítésére törekszem. Ezért is maradok híve továbbra is az absztrakt megfogalmazásnak, mert szerintem a szobrászatban nagy lehetőségei vannak még ennek.” Érett művészként 1984-ben megjelent önvallomásában így fogalmazott: „Mit az, ami 15 évvel a kolozsvári főiskola elvégzése után is foglalkoztat? A magban lévő feszültség, az életerő, a születés, a ge­nezis. Az az életerő, amely minden körülmények között felszínre tör, mint teszem azt, a csiperke az aszfaltburkolat alól. S nyilván e gondolattal összefügg a küzdelem, a megmaradás. Kimeríthetetlen témák a művész számára, amelyeknek találni kell egy formát, ami korszerű, nem is naturalista. Ezért kedvelem inkább az elvont formákkal való visszaadását a gondolatnak. Lévén, hogy a szobrászat elsősorban forma, s a formák szükségszerűen összefüggenek, egy kulturált formavilág tartozékai. Ezt keresni, kutatni, megtalálni nem könnyű feladat. S ha sikerül, azt olyan szobraimban látni, mint a Zöld Péter sír­emléke Rákoson; a Bretter György sír­emléke; a Szárhegyen látható Rügy című szobrom stb. Ugyanakkor kedvvel készítek portrékat nagy elődeinkről, személyiségekről – Kájoni János, Józsa Béla, Petőfi Sándor, Bethlen Gábor, Vasile Alecsandri. Ezeket nem egysíkúan próbálom ábrázolni, mint akik értelmesen, gond nélkül tekintenek a jövőbe, hanem a töprengő, kételyekkel tele embert igyekeztem megfogalmazni, akikre persze mindenekelőtt fel kell néznünk, mint akik hordozói voltak egy magatartásformának.”

Ferencz Ernő Lajos Csíkszeredában született 1944. február 6-án. A ko­lozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1968-ban. Tanulmányai elvégzése után hazatért szülővárosába, aktív szerepet vállalva a művészeti élet kibontakoztatásában és a művészeti oktatás megteremtésében. 1989-ben telepedett le Magyarországon, Pátyon. Nem szakadt el a szülőföldtől, erdélyi művésztáborok visszatérő vendége, több alkalommal állított ki székelyföldi galériákban.
Monumentális művei közül több található Hargita megyében, így Csíkmindszenten a Nagy István festőművész emlékére állított obeliszk domborműve; a Zöld Péter-emlékmű a csíkrákosi templomkertben; Kájoni János mellszobra a csíksomlyói ferences kolostor belső udvarán; a gyergyószárhegyi szoborkertben található Bethlen Gábor-mellszobor; a tusnádfürdői templomban látható feszület és Mária-szobor. A kritika elismerését kivívó Petőfi-szobra egy ideig a csíkszeredai Jégpálya negyedi iskola egyik folyosóját díszítette, onnan hatalmi parancsszóra eltávolították s a kászonaltízi múzeumban helyezték el.
Ferencz Ernő Lajos életműve mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt figyelemre méltó, írja róla Nagy Miklós Kund, aki szerint „munkásságában a hagyományokhoz, a klasszikus szépségeszményekhez közelebb álló emlékszobrászat és a modern szemléletű, elvontabb, absztraháló törekvés termése egyaránt jelen van”. S bár aktív életének felét Magyarországon töltötte, művészetét „ma is kimeríthetetlenül a Székelyföld táplálja”.