Rendkívül aktív képzőművész: rend­­­szeresen alkot, élénk kapcso­latot ápol a térség, a megye – de akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nagyvilág – művészeivel, hidakat épít köztük, alkotótábort szervez, kiállításokat hoz tető alá, művészcsoportosulásokat tart össze… S teszi mindezt munkahelyi teendői mellett. Hatvanöt évesen honnan az energia minderre? Botár László vallja, hogy az alkotni vágyás adja számára az energiát, a kivetíteni akarás tartja mozgásban. Elmondani a maga nyelvén azt, ami foglalkoztatja, amit érlel énjében, és amit másnak elmondva, színfoltot lophat annak hétköznapjaiba.
Úgy tartja, hogy a képzőművészet szá­mára szakma, hobbi és hivatás. S bár a képzőművészeti alkotási folyamat egyéni, intim dolog, Botár László nem szorítkozik a magányos, műtermi alkotásra, holott, mint mondja: „ez az az igazi meghitt tér, ahol ki lehet zárni minden zavaró külső tényezőt, és más régiókban lebeghetsz, keresem a hasonszőrűek társaságát”. Teszi ezt, mert meggyőződése, hogy a minőségi kapcsolatok ápolása képes az egyént is gazdagítani. Ezért választja a kizárólagos elzárkózás mellett olykor a szakmaiság jegyében fogant közösségi életet.

E kettősséget magyarázza, kijelentve, hogy alkotni igazán őszintén, tényleg egyedül, csakis a magad társaságában lehet. Emellett a közös alkotásra is igénye van, „ennek viszont megvan a maga ideje”. S ilyen alkalmas idő a különböző alkotótáborokban való részvétel. Évente pár helyre meghívják, ugyanakkor ő maga is immár közel két évtizede szervezi meg nemzetközi részvétellel Csíkszeredában a Free Camp tábort, amelynek anyagát a különböző régiókban élő, különböző nemzetiségű művészek közti híd építéseként, a csíki képzőművészeti életnek a tágabb művészi vérkeringésbe való bekapcsolása érdekében igyekszik bemutatni – mindeddig sikerrel – Bukarestben és Budapesten egyaránt, természetesen a székelyföldi kiállítóhelyek mellett. Az alkotótáborokban is csendben, elmélkedve alkotnak a művészek, hiába van néhány lépésre a társuk. Ez esetben az egyéni vajúdásokból kerekedik ki a végére az összkép, a közös légtér, az alkotótársak közelsége és a szakmai tapasztalatok cseréje adja a tábori hangulatot.

Művészete folyamatosan megújul: az egyetemi éveket követő korai időszakot a keresgélés jellemezte; utána következett az egyéniesülő, de még félénk periódus, amelyben a figuratív dominált – „alakjaim tolmácsolták érzéseimet az ő gesztusaikkal”. Ebben az időben kacérkodott a tájképpel, s tette ezt annak ellenére, hogy korábban kijelentette, nem érdekli a táj. Rájött azonban, hogy a természetet nem lehet megkerülni, mert a törvényszerűségei alapszabályokat rejtenek. Így sikerült megalkotnia a botári tájat. Később elmaradtak a konkrét valóságelemek, és kizárólag a színek, valamint fiktív formák összefüggései révén sikerült a jelen közlési módját létrehozni. Művészetét attól tartja botárosnak, hogy folytonos utat járt be. Tudatosan építette vizuális közlési módozatait. Meggyőződése, hogy ennek a tudatosságnak a kiépítésében nagy szerepe van a formatervezői neveltetésének is. Az általa szervezett csoportos kiállítások megkomponálásánál a szakmaiságot tartja a legfőbb ismérvnek, ez a törekvés jellemezte pályafutását.

Botár László Csíkszentkirályon született 1959. július 20-án. 1974-ben érettségizett a marosvásárhelyi művészeti középiskolában, 1984-ben diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián. Dizájnerként dolgozott a csíkszeredai traktorgyárban a rendszerváltásig, majd alkotótehetségét kreatív vállalkozásokban kamatoztatta. A kétezres évektől a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa. Számos szakmai szervezet tagja, munkái köztéren, köz- és magángyűjteményekben találhatók.
Mint vallja, szereti a mozgalmas életet, szereti azt, ahogy él és alkot. És szereti azt, hogy számtalan új impulzus éri, mégis a saját útját járja, divatos ráhatások nélkül.