Csak legyen végre csend, kívánja az óvónő a zsizsegő kiscsoportban, a légkala­páccsal dolgozó munkás, a hasfájós kisbabáját egész éjszaka dajkáló édesanya, a fesztiválszervező a rendezvény utolsó napján, a folyamatos veszekedések közepette cseperedő kisgyerek, a karácsonyi hajrában elfáradt eladó, a szurkolók folyamatos buzdítása ellenére is alulmaradt csapat kapitánya. Zsúfolt, rohanós időszakokban bizony mindannyian vágyunk a csendre, a zaj, a hang hiányára. A csehovi csendre, amikor „holdvilágnál nézi az ember a széles falusi utcát, a házacskákat, a kazlakat, az alvó füzeket, a lélek is elcsendesül, és az éj sötétjébe burkolózik a gond, bánat, fárasztó munka elől, nyugodt, halk mélabújában megszépül, s mintha a csillagok is meghatott gyöngédséggel néznének rá. Az ember úgy érzi, mintha már nem is lenne gonoszság a földön, s minden a legszebb rendben volna”.

De teljesen más a kép, ha egy özvegyet kérdezünk, vagy szülőket, kiknek gyereke épp kirepült, vagy egy társra vágyó szinglit. Hiszen a csend nemcsak béke és nyugalom, hanem lehet nyomasztó magány, síri, néma, halotti csend is. Vagy lehet feszült csend, az az állapot, amikor nem beszélünk, elhallgatunk, a bántó némaság és a kínos csend, amit oly nehéz megtörni. De ne feledkezzünk meg a baljós, vihar előtti csendről, a látszólagos nyugalomról, ami előjele lehet a kitörni készülő tébolynak.
A zene a csendből jön – ez a címe Schiff András zongoraművész és Martin Meyer, a Neue Zürcher Zeitung egykori rovatvezetőjének beszélgetéseit tartalmazó esszékötetnek, amelyben azt írják: „kezdetben van a csend (…) Azután következik az a megmagyarázhatatlan csoda, ami a legkülönbözőbb hangzások és struktúrák alkotta folyamatokból összeáll. Aztán visszatér a csend”. Ilyen értelemben a csend körülölel, megteremti a feltételét mindannak, ami a két csend között történik. Az értő hallgatás, amikor nincs szükség szavakra, az elmélkedés, a befelé fordulás lehetősége. Ahol a nyugalom és a béke kezdődik.