Amikor a képzőművészetben kevésbé jártas néző ellátogat egy olyan tárlatra, ahol absztrakt képek lógnak a falon – tehát nincs tárgy, nincs táj, nincs épület, nincs alak, nincs személy, azaz nincs figura, elegánsabban úgy is mondhatnánk, hogy minden nonfiguratív –, és ráadásul nincsenek címek sem, amelyekbe belekapaszkodhatna, akkor felsóhajt: Úristen, mit értek én ebből az egészből?
Ha viszont a képzőművészetben már jártas néző nyitja meg egy hasonló kiállítás ajtaját, akkor már tudja, hogy mire számíthat. 
Ő ugyanis tisztában van vele, hogy a huszadik század elejétől az az ábrázolóművészet, amely nem csupán a tájat, a személyeket, hanem még az elvont, absztrakt gondolatokat és fogalmakat, mondjuk a bátorságot, a gyávaságot, a hűséget, az egyetértést, a szerelmet, a szomorúságot is egy vagy több személy arcán, mozdulatain, beállításain át láttatta a nézővel, gyakorlatilag immár hosszú ideje a háttérbe szorult. A festészet rengeteg elméleti megfontolás és gyakori viták után tudatosan lemondott az utánzás szolgai szerepéről, olyan függetlenségre és önállóságra tett szert, amellyel korábban soha nem rendelkezett. Rájött arra, hogy mindenekelőtt a saját eszközeire, a színekre, vonalakra, formákra, felületekre kell támaszkodnia, és ahogyan az író ember a szavakkal ír a legkülönbözőbb formákban lírát, prózát és drámát, ugyanígy a festő is tud ezekkel a fogalmakkal, kölcsönhatásaikkal kompozíciókat teremteni. Így született meg, eseténként pedig visszatért a külvilág utánzásától független vizuális nyelv, az utánzás helyett a művészek a belső világok kivetüléséig jutottak és jutnak el. Márpedig ez a nyelv ott kezdődik, ahol véget érnek a szavak, a mondatok, a szövegek, ha úgy tetszik, a verbalitás, ezért nem olyan egyszerű az absztrakt művészetről írni, beszélni.

Botár László hosszú évek óta tudatosan távolodott el a figurativitástól, az észlelésnek más és más szintjei határozták meg kutatásait, törekvéseit, következésképpen soha nem a tárgyi, hanem a szellemi, az immateriális világot akarja elénk állítani. Úgy, ahogyan abban energiák, érzések, érzelmek, gondolatok tobzódnak, viaskodnak, ütköznek, egymáshoz társulnak, vagy éppenséggel a megszokottól alaposan eltérő kapcsolatokat teremtenek – hogy a kiállítás címénél maradjunk, amely ezúttal a művész utóbbi két évben megszületett alkotásaiból került a falakra. És nem is akárhogyan, hanem nagyon megfontolva, egymással is kapcsolatban, olykor nem csupán szomszédságokban, hanem sorozatokban, nem kizárva, hanem továbbgondolva és gondolkodtatva egy-egy témát.
És hogy ezek a színek, formák, felületek, arányok, a megtervezett vagy ösztönös kompozíciók szavak nélkül is üzenjenek nekünk, azt Botár festés közben feltörő gesztusainak a spontaneitásával vagy az utólagos beavatkozások tudatosságával is eléri. Így könnyen elképzeljük, hogy itt és most, ezen a kiállításon, a műtermében vagy éppen valamelyik alkotótáborban dolgozó művészt is látjuk, amint nyomogatja, keveri és felkeni az akrilfestéket, ahogyan ránéz a készülő képre, végső soron azt a folyamatot tárja elénk, ahogyan lelkiállapotának megfelelően alkot, mindig megtalálva bármiféle indíttatású kompozíció egyensúlyhelyzeteit.
Az önmagukra adó műkritikusok kellőképpen szakmai szókinccsel mindezt úgy fogalmaznák meg, hogy Botár László művészetét az absztrakció egyéni hangvétele, az amorf formavilágok sokrétűsége, az expresszionista stílusú, erőteljes akció- és gesztusfestés összeforrt egységei határozzák meg. És tegyem hozzá: jóval inkább a drámaiság, mint a líraiság. 
Munkáin jól látható, hogy a visszafogott vagy szétrobbanó színvilágok, formák, vonalak, felületek, ritmusok, lüktetések, párhuzamok és ellentétek milyen tág lehetőségeit mutatja meg, a vizuális nyelvnek mindezek az igen gazdag kommunikációs eszközei a művészi beavatkozás nyomán miként kaphatnak új értelmezéseket, hogyan hordozhatnak új üzeneteket, köztük akár igen erőteljes, a gyorsan változó világhoz, életformákhoz találó hatásokat is, a modern életvitelhez kapcsolódó dekorativitásukról nem is beszélve. Következésképpen Botár munkáiról nem lehet úgy beszélni, mint amikor egy kiállításon egy múzeumi kalauz rámutat egy klasszikus festményre, és azt mindenki ugyanúgy látja. A nézők a Botár-munkákat egyénileg másként és másként érezhetik, értékelhetik, a festészet szabadsága elhozza a látvány befogadásának a szabadságát is. Arra buzdítom önöket, éljenek vele a kiállításokon, mert biztos vagyok benne, hogy nyugdíjba vonulása életében és alkotómunkájában egy új, gazdag szakasz megnyitását jelenti. Ehhez kívánjunk neki töretlen munkakedvet és a meglévő kapcsolatok nem szétbontását, hanem erősödést és újak létrejöttét.