Akalandmutató – ahogy Beriék nevezték a szélmanók főmesterétől, Bőszellő Banditól kapott iránytűt – vasmadaruk műszerfalán hirtelen délnyugati irányba kezdett kilengeni erőteljesen, majd megnyugodott, és határozottan mutatta a kijelölt célt.

– Nézd, Szenes! A kalandmutató azt mondja, arra menjünk! – rikkantotta Rőt Beri.

– Akkor arra is repülünk – bólintott Szenes, és finoman megemelte a kétfedelű orrát a jelzett irányba.

Hamarosan zöldellő, puha, kövér legelő tárult eléjük. Olyan dús volt a fű, hogy a szálak egymásra borultak, hatalmas színpompás kárpitként díszelegve. A rét közepén pufók, kerekded birkák cammogtak. Alig mozdultak, annyira jóllakottan legelésztek. A gépük lágyan landolt, pilótáik, a kerge berkék pedig kíváncsian léptek a perzsaszőnyegre hasonlító rétre.

– Szervusztok, rokon gyapjasok! – szólt oda Szenes. – Szép a legelőtök, de mintha kissé nehézkesen mozognátok.

– Beee, teeelve lomhán araszolunk… Tele vagyunk reggelivel, ebéddel, nasival meg egy kis délutáni csemegével is – lihegte egy termetes juh.

– Mi történik, ha jön a farkas? – kérdezte Rőt Beri.

– Hát… eddig nem jött – felelte egy másik, és lassan ráharapott egy friss fűcsomóra.

– Az „eddigre” nem szabad bízni. Nem az a kérdés, hogy jön, hanem az, hogy mikor – bőcsködött Szenes, hozzáfűzve: – Segítünk, hogy felkészüljetek az esetleges ordastalira!

A repülő csomagtartójában turkálva találtak is egy használaton kívüli fonószerkezetet és két hosszú kötőtűt, majd a fűszálak között itt-ott lengedező ökörnyálakat összeszedve, Csiklandor propellerének szelét használva sodorni kezdték a fonalat, és hamarosan erős kötelek tekeredtek kígyószerűen a patáik alatt. Szenes a kötőtűvel hálót kötött, miközben Rőt a fiatalabb juhoknak magyarázta, hogyan kell futni és ugrálni, hogy fittek maradjanak. Még egy ugrókötelet is adott nekik hozzá.

Délutánra három háló készült el, és a berkék harangvirágot akasztottak rájuk jelzőcsengőnek.

– A kifeszített háló így csilingelve jelzi, ha valaki jön – mosolygott Szenes. Eközben pedig eszébe jutott az otthoni pókhálócsapda, amit Rőttel állítottak az ordasok ellen.

– Na és persze diétázni sem ártana, kevesebbet falatozni, hogy gyorsabbak és áramvonalasabbak legyetek – tette hozzá Rőt, majd bemutatott néhány bukfencet a sportos alak megtartása érdekében. A pufók birkák hangosan nevettek, de jó néven vették a tanítást.

Alkonyatkor a hálók készen álltak, a pufók juhok pedig – bár kerekdedek maradtak – már élénkebben mozogtak. 

A nagy hálófonó kaland után Csiklandor pöffentve jelezte, hogy indulásra kész.

– Ne feledjétek: mértékkel legelni a dús legelőkön is! – kiáltotta vissza Rőt felszállás közben.

A rét lassan apró folttá zsugorodott alattuk, a pufók juhok, akik már szökdécselni is tudtak, integetve búcsúztak. Megértették a tanítást: aki mértékkel legel, vidáman szökdel, az messzebbre jut.

Szenes elmosolyodott.

– Ma nemcsak hálókat feszítettünk, hanem kinyújtottunk néhány berozsdásodott lábat is.

– És megtanítottuk: jó a fű, de csak mértékkel. A teli has öröm, de a fürge lépés még jobb, pláne, ha a kertek alatt farkas is jár! – tette hozzá Rőt.