Neve talán kevésbé ismert a helyiek körében, ám munkássága évtizedek óta hatással van a nemzetközi sportéletre. 1964-ben született Brassóban, Csíkszeredában nevelkedett 1987-ig, majd Ausztriába költözött, azóta is ott él és dolgozik. Sportszakértőként, tanárként, edzőként és kutatóként több mint száz élsportoló felkészítésében vett részt, 1996 óta vezeti az általa alapított SSLK Iskolai Sportteljesítmény Modellt, amely évente közel 170 sportolót támogat, 23 sportágban. Zakariás Zsolt egy olyan szakmai hálózat élén áll, amelyben sportorvosok, gyógytornászok, pszichológusok és edzők dolgoznak együtt.

– Bár szülei zongoristának szánták, pár év után mégis a sport felé kanyarodott, ahol számos dobogós helyezést tudhat magáénak. Megemlítene pár fontosabbat?

– Kipróbáltam több sportágat, végül a gyorskorcsolya ragadott magával, és húsz éven át hű társam volt. Romániában és később Ausztriában is többszörös országos bajnoki címet nyertem, részt vettem mintegy 150 nemzetközi versenyen, többek között Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon és világkupákon, sokszor a legjobb tíz között végezve. Számos dobogós helyezésem és pályacsúcsom volt Ausztriában, Olaszországban és Japánban is. Kiemelkedő emlék számomra az 1982-es IBV-ezüst­érem, amelyet Ulánbátorban nyertem, és a 1992-es Universiade-ezüstérem Szapporóból.

– Mit gondol, az ön számára melyik a sportolói élet legfőbb hozadéka?

– A sport számomra mindig sokkal többet jelentett, mint a verseny vagy a győzelem. Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, amit a sport adott, az az alázat: a tisztelet mások és önmagam iránt, a szerénység a sikerek közepette – ezek a gyorskorcsolya valódi ajándékai számomra. A sport megtanított dolgozni a célokért, még olyankor is, amikor nehéz. Ezeket az értékeket azóta is viszem tovább, szakmai és magánéleti szinten egyaránt.

– Hogyan sikerült feldolgozni a visszavonulást? Jelenleg mivel tölti a mindennapjait?

– Amikor befejeztem az aktív versenyzést, természetesen megjelent bennem egyfajta üresség – ez talán minden sportolónál így van –, amit azzal tudtam kitölteni, hogy a sport iránti szenvedélyemet és a megszerzett tudásomat elkezdtem átadni másoknak. Sporttudományi projekteken dolgoztam, tanítani kezdtem, edzőket támogatni, fiatalokat segíteni. Továbbra is aktívan élem a mindennapokat, sportolok, asztalitenisz-versenyeken veszek részt, és imádok szakmai és politikai podcast-eket hallgatni. Fontos számomra a közösségi jelenlét, az új célok kitűzése és hogy a sportban megtanult értékeket civilként is képviseljem. Összességében úgy érzem, hogy a sportból hozott értékeket sikerült szervesen beépítenem a mindennapokba. A mozgás, közösség, tanulás és segítségnyújtás mára ugyanolyan fontosak lettek, mint egykor a versenyeken elért eredmények, és ezekben találtam meg az új, tartalmas szerepemet.

– Hiányzik a versenyzés?

– Eleinte hiányzott a versenyek adrenalinja, a fókusz, amit a sport nyújtott. De azóta is ugyanazzal az elszántsággal dolgozom, csak már nem magamért, hanem másokért. A tudásátadás, a fiatalok támogatása, a sporttudomány fejlesztése lett a fő feladatom. Ez a munka is kihívás, felelősség, és talán még nagyobb öröm is, mint a saját győzelmeim.

– Ha egyetlen emléket emelhetne ki sportkarrierjéből, melyik lenne az?

– Rengeteg emlékem van, és mind fontos valamiért. De ha egyet kellene kiemelni, az az a pillanat, amikor egy nemzetközi versenyen miattam húzták fel a nemzeti zászlót. Abban a pillanatban tudatosult bennem: nemcsak magamért versenyzek, hanem egy egész országért. Ez az érzés örökre bennem marad.