– Hogyan jött létre, miként indult a fürdőépítő kaláka, és mi a mozgalom célja?

– A Székelyföldi Fürdő- és Közösségépítő Kaláka első állomása a lázárfalvi Nyírfürdő újjáélesztése volt még 2001-ben. Ennek a kalákának híre ment az Alcsíki-medencében, később egész Székelyföldön, sorra jelentkeztek a közösségek, hogy nekik is van borvizük, elhagyatott feredőjük, építsük közösen újra. Így vált a kalákázás mozgalommá. Miként az elmúlt években, az idén is a Kárpát-medence minden tájáról érkeztek résztvevők, ezúttal Csinódra. A Sapientia – EMTE magyar nyelvű tájépítész, illetve a budapesti és marosvásárhelyi tájépítészképzés hallgatói rendszeresen részt vesznek a kalákákban. A csíkszeredai művészeti iskolából is érkeztek diákok, valamint régi kalákások, akik már gyermekeikkel térnek vissza. Jövőre 25. éve lesz, hogy elindult a mozgalom, és nemcsak Erdélyben, hanem Délvidéken, Felvidéken és Magyarországon is szerveztünk kalákákat. A kaláka­mozgalmat a kezdetektől fogva az Ars Topia Alapítvány szervezi, együtt a sepsiszentgyörgyi Vinca Minor Egyesülettel. A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pedig a kezdetektől fogva támogatja a mozgalmat, de az önkormányzatok és helyi emberek aktív hozzájárulása is jelentős. A kaláka során hagyományos építőanyagokkal és építésmóddal fürdő- és lábáztató medencét, öltözőfülkét, pallóutat, filagóriát, padokat, forrásfoglalást, forrásházat építünk. 

– Mi inspirálta Önt e tevékenységben, és hogyan választották ki az első helyszíneket?

– A tájépítészet és a táj­örökségvédelem iránti szen­vedélyem vezérelt, amikor létrehoztuk a Székelyföldi Fürdő- és Közösségépítő Kalákát. Mindig is izgatott, hogy mi az, ami egy tájban érték, és hogyan őrizhetjük meg ezt a hagyományt? A 20. század második felétől erős hagyományvesztés tapasztalható, különösen a tájművelés és tájhasználat terén. Az első felújítandó helyszíneket a helyi közösségek igényei és a természet adta lehetőségek alapján választottuk ki. Az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a tájban rejlő értékekre és az elfelejtett tudásra, különös tekintettel a gyógyvizekre és a népi fürdők hagyományára. Székelyföld – mára méltatlanul elfelejtett – kincsét gyógyvizei, forrásai, borvizei jelentik. Az ősidők óta használt gyógyhelyeket, „székely termálfürdőket”, a helybéliek régen jól ismerték és ápolták, famedencéket, mofettákat – gázferedőket – építettek. A mai balneológia nem vagy alig foglalkozik a hideg vizes fürdőzéssel, pedig nagyon egészséges, különböző ízületi betegségekre, baleseti sérülésekre, gyógyíthatatlan bőrbetegségekre, belsőleg pedig mindenféle gyomor- és egyéb bántalmakra jó a víz. Itt annyi gyógyvíz van, hogy nem nagyon értékelik az emberek, régen megcsinálták a gyógyfürdőket, most meg mindenki fut a patikába, miközben óriási gyógyérték van mellettünk.

– Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb a közel negyed évszázados kalákák során? És milyen kihívásokkal szembesültek?

– A kalákák során sok pozitív tapasztalatom volt mind a helyi közösségekkel, mind a külföldi önkéntesekkel. Bár a közösségek szétesőben vannak, és egyre nehezebb őket összehozni – Csinód ebben kivétel! –, mindig öröm látni, amikor a munkánk végére érve az emberek felismerik és értékelik azt, amit csinálunk. Legtöbbször rövid időre tudunk összegyűlni elvégezni egy-egy elvállalt feladatot, gyakran előfordult, hogy a munkálatok befejezése után döbbennek rá a helyiek a projekt fontosságára. Az önkéntesek lelkesedése és a helyiek segítsége azonban sokszor átlendít minket a nehézségeken. Fontos megemlíteni, hogy a közösségek és az önkéntesek együttműködése nélkül nem tudnánk elérni a céljainkat. Ezenkívül a természeti környezet megóvása és a hagyományos módszerek alkalmazása is komoly feladat. Az együttműködés és a közösségi részvétel kulcsfontosságú a kihívások leküzdésében.

– Miként lehet a felújított népi feredőket hosszú távon is fenntartani? Vannak tervek a népi fürdők fejlesztésére?

– A legfontosabb, hogy a közösségek magukénak érezzék a felújított fürdőket és vállalják azok fenntartását. Amennyiben a helyiek felismerik a fürdők értékét és aktívan részt vesznek a karbantartásukban, akkor hosszú távon is fennmaradhatnak. Az oktatás szintén kulcsfontosságú. Jövőbeli terveink között szerepel az információs rendszerek kiépítése a jó állapotban lévő fürdőknél, ami turisztikai promóciót jelent. Az információs táblák és rendszerek segítségével szeretnénk jobban bemutatni a népi fürdők történetét és gyógyhatásait. Célunk, hogy a fiatalok is bekapcsolódjanak a közösségi életbe és ápolják a hagyományokat, így biztosítva a fürdők jövőjét.

– Hogy lehetne ösztönözni a helyi közösségeket, hogy felelősséget vállaljanak a fürdők karbantartásáért? Milyen hatással lehetnének a felújított fürdők a helyi turizmusra és gazdaságra?

– A helyi közösségek ösztönzése érdekében fontos, hogy legyen egy közös céljuk és érezzék a fürdők értékét, jelentőségét és hasznát. Pozitív példa Csomafalva, ahol a helyiek és az önkormányzat közösen fejlesztették a fürdőt, építettek egy vendégcsűrt, amit közösségi helyként használnak. Gelence szintén jó példa a közösségi összefogásra, ahol a helyiek továbbfejlesztették a fürdőt és aktívan használják azt. A közelmúltban újítottuk fel a kászoni Sóskútfürdőt és a Bálványosfürdőn lévő Apor lányok feredőjét is, amelyeket a helyi közösségek szintén lelkesen használnak. A felújított fürdők pozitív hatással vannak a helyi turizmusra és gazdaságra, az információs rendszerek kiépítése és a turisztikai promóció segíthet tovább növelni a turisták érdeklődését. Fontos, hogy szélesebb körben ismertté váljanak a helyi fürdők és azok gyógyhatásai. Tudatosítani kell, hogy hideg vizes fürdők, amelyek régen népszerűek voltak ízületi betegségek és bőrbetegségek kezelésére, ma is jelentős egészségügyi előnyöket nyújthatnak. A japánok hideg vizes fürdőzési hagyományai például példaértékűek lehetnek számunkra is. Ha sikerül a helyi közösségeket és a turistákat is bevonni, akkor a fürdők hosszú távon virágozhatnak. A Magyar Turisztikai Ügynökséggel együttműködve tervezzük a fürdők turisztikai promócióját, hogy minél több emberhez eljusson ezeknek a helyeknek a híre és vonzereje.

 

Herczeg Ágnes Budapesten született. Okleveles táj- és kertépítész diplomát szerzett a Budapesti Kertészeti Egyetemen 1984-ben, majd 2003-ban kandidátusi fokozatot kapott. Számos helyen dolgozott, köztük a Pagony Táj- és Kertépítész Kft.-nél, melynek alapító tagja és vezetője. Oktatott a Szent István Egyetem (ma: MATE) Tájépítészeti és Településtervezési Karán, és vendégprofesszorként tevékenykedett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük a Pro Natura Díjjal és a Mőcsényi Mihály-díjjal. Emellett több szakmai szervezet tagja, köztük a Magyar Kertörökség Alapítvány elnöke és az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság tagja. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) levelező tagja. Az Ars Topia Alapítvány elnöke, a fürdőépítő kalákamozgalom programfelelőse.