– Tudományos munkásságának, kutatásainak egyik területe a kultusz és az irodalom viszonyrendszere, aminek részeként a romániai kommunizmus időszakának irodalmi megjelenítéseivel is foglalkozik. Hogyan került kapcsolatba a kommunizmus témájával?

– Eléggé magától értetődően, ugyanis beleszülettem. Gyermekként az ember azt fogadja el, ami van, azokat a helyzeteket, viszonyokat, amelyekbe beleszületik, de ahogy eszmélünk, ahogy a családban megismerjük a korábbi történeteket, helyzeteket, meglátjuk az árnyoldalakat is, nemcsak a tetszetős felét egy adott dolognak. Én lelkes pionír voltam, azután osztagparancsnok, majd középiskolás koromban a KISZ-be (Kommunista Ifjak Szövetsége, románul Uniunea Tineretului Comunist, U.T.C. – szerk. megj.) kellett belépni – ekkorra már a kamaszkor tudatosabbá és kritikusabbá tett, de hát az ember nem nagyon mondhatta, hogy ő nem akar részt venni, főleg nem éltanulóként. Viszont a korábbi lelkesedés már nem volt meg, addigra már sokkal inkább az árnyoldalát érzékeltem a rendszernek. Mindeközben gyermekként is hol kenyérért, hol cukorért, hol húsért, hol étolajért kellett hatalmas sorokat végigállni. Arról nem is beszélve, hogy a bőrömön éreztem, hogy meg akarnak fosztani a nemzeti és vallási identitásomtól.

– De miért tartja fontosnak ma, hogy ezt a témát kutassa?

– Az irodalomnak a szórakoztató, gyönyörködtető és valóságfeltáró szerepén túl célja az egyéni és kollektív önmegismerés segítése is. Két okból is fontos ez a téma: ­­egyrészt, úgy látszik, ma Romániában van egy jelentős réteg, amelynek tagjaiban nosztalgia él a kommunizmus iránt – hiszen a mostani idősebb korosztály akkor volt fiatal. Másrészt vannak a mostani fiatalok, aki gyanútlanok, ezért őket könnyen lehet manipulálni. 
Az én nemzedékem számára ez a mi életünk, olyan tapasztalatokat szereztünk fiatalkorunkban, amiket nem szabad elfelejteni, mert az, aki ezeket nem élte át, hajlamos arra – mivel kétarcú folyamatok voltak –, hogy elhiggye, csupa jó oldala volt a múltbeli rendszernek. Hivatalos ideológiaként dicsőítették ugyan a szabadságot, testvériséget, egyenlőséget, csak éppen sorra lejáratták ezeket az eszméket. Ahogy Orwellnél olvashatjuk, a teljes ellentétébe torkollott a hirdetett ideológia: szabadságot prédikáltak, de félelemben és a külvilágtól elszigetelve, bezártságban tartották az embereket, a pártvezetők lehetőségei messze meghaladták a hétköznapi polgárokét, egyes csoportok üldözése révén fenntartották az általános rettegést és így tovább. Valóban történt egy kísérlet az igazságos elosztásra, de a vezetők nem úgy oldották meg a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok orvoslását, hogy azt, aki szegényebb, megpróbálták volna segíteni a felemelkedésben, hanem akinek egy kicsit több volt, azt húzták le, azt nyomorgatták, tehát a szegénységet osztották szét a társadalomban, nem a gazdagságot és kultúrát. Szétverték a hagyományos közösségeket, a polgári értékeket, miközben állandóan azt hangoztatták, hogy a közösség érdeke előrébbvaló az egyén vágyainál. Azért kell megőrizni ezeket a tapasztalatokat, mert akik nem élték meg ezt a kort, hajlamosak idealizálni, és emiatt a múltat megismételni. Más részről azok, akik megélték és haszonélvezői voltak a nagy szenvedések árán kicsikart modernizációnak, szintén hajlamosak rózsaszínben látni a múltat. Nagyon fontos téma a közelmúlt az irodalomban is, de a személyes emlékezet terén is, tehát nagyon szükséges, hogy a családon belül is beszéljenek egymással a különböző generációk, és a szülők, nagyszülők meséljék el a gyermekeknek, amit tapasztaltak.   

– Milyen nyomai érzékelhetők ma az 1989 előtti kommunista rendszernek a mindennapi életben?

– Sok negatív dolognak, amiket most tapasztalunk, a gyökere a kommunista rendszerbe nyúlik – ilyen például a nemzeti elfogultság. Az 1980-as években általános nélkülözés, élelmiszerhiány, sötét és hideg volt, akadozott a villany- és melegvíz-szolgáltatás, és a román társadalmat a minden fórumon terjesztett propaganda azzal vigasztalta, hogy meséket mondott neki. Hogy például a Burebista által 2050 éve államot alapító dákok a legdicsőbb ókori nép, tőlük indult az európai civilizáció – protokronizmusnak hívják ezt a felfogást –, hogy a leszármazottjaik, a mai románok fényes győzelmeket arattak az őket ezer évig elnyomó idegenek és barbárok fölött. Szükség volt a csodálatos ősöket mindig elgáncsoló idegen ellenség képzetére is, ezért a romániai kisebbséget tették meg bűnbaknak a történelmi kudarcokért. Azért is kellett sötét elnyomásként ábrázolni a múltat, hogy elhitessék: a jelen vezetőinek most bezzeg minden intézkedése a népet szolgálja. Ez a kompenzáló, hamis történelemszemlélet eredményezte a mai nacionalizmus vadhajtásait. A lélekmérgezés, ami a kommunista időkben fölerősödött, változatlanul folyt tovább a rendszerváltás után. Ez vezetett el a marosvásárhelyi fekete, véres márciushoz 1990-ben, amikor a könyvekkel és gyertyákkal békésen felvonuló, az anyanyelvi oktatást kérő magyarokra ráuszították a felhergelt, félretájékoztatott román parasztokat. Egy rövid, Moszkvából irányított, internacionalista nyitás után a román kommunista pártvezetők elterjesztették ezt a nemzeti szocialista ideológiát, a tankönyvekben is az szerepelt, hogy az idegenek – értsd: a kisebbségek – ellenségek, logikus, hogy meg kell tőlük szabadulni: kezdték a zsidókkal, németekkel, és következtek a magyarok. Azok a széles rétegek, akik beköltöztek az eltávozott szászok házaiba, vagy a moldvaiak, havasalföldiek, akik a magasabb életszínvonalat biztosító Erdélybe telepedtek, haszonélvezői voltak az erőszakos homogenizációnak. Juttatásokat kaptak: házat, munkát, kulturális, egészségügyi intézményeket. Amiért azonban az ember nem harcol, nem dolgozik meg, azt nem becsüli annyira. És nagyon sokan elhitték, hogy nekik minden alanyi jogon jár azért, mert az államalkotó nép fiai, akik most csupán elégtételt vesznek a múltbeli sérelmekért.

– Úgy gondolja, hogy az akkor felvett attitűdöt a társadalom egy része ma sem tudta levetkőzni, illetve továbbadta-továbbörökítette?

– Romániában máig sem következett be a kijózanodás, a szavazóképes lakosság 40 százaléka bődületes elveket valló jelöltekre adja a voksát. A mai hazai társadalom sajnos még mindig nem érett meg a demokráciára. A demokrácia az egyén számára azt jelenti, hogy felelős polgár vagyok, én akarom, hogy jó legyen itt élni, és közösen tegyünk valami jót, mert a kommunizmusban az emberek ahhoz szoktak hozzá, hogy mindent felülről határoznak meg, az átlagembernek nincs beleszólása a dolgokba, és „csak rosszabb ne legyen”, túléljünk valahogy. A lopás elfogadott volt, mert a közös tulajdon mindenkié, tehát senkié. Egy csomó olyan dologra szoktatták rá az embereket a túlélés, ügyeskedés, haszonszerzés céljából, aminek az erkölcsileg és lelkileg romboló hatása napjainkig elér. Lejáratták ugyanakkor a valódi közösségi érzést, tenni akarást, mert mindig a közöség nevében korlátozták az egyének alapvető jogait.

– Hogyan jelent és jelenik meg a kommunizmus lenyomata, emléke a nyelvben, a szokásokban, az attitűdökben?

– A tabutémák meglétében, hogy bizonyos szavakat nem lehetett kiejteni, vagy ha valaki megpróbálta az ideológia által sulykoltnál árnyaltabban látni a világot, hogy rá lehetett sütni egy bélyeget, és azzal el lehetett hallgattatni, diszkreditálni egy illetőt. Jellegzetesen bolsevik eljárás volt a címkézés: reakciós, kulák, osztályellenség, ideológiai­lag elmaradott stb. Az eufemizmusok is, szerintem, a valóságot takarják el, a nyelvben így jelenik meg a valóság elferdítése. Ahogy most a Nyugat felől terjed, hogy például nem szabad kimondani, hogy valaki néger, hanem körül kell írni, hogy színes bőrű vagy fekete. Érthető a terminus kerülése a megalázó mivolta miatt, de azt mondani, hogy nem létezik a szemmel látható különbség az emberek között, az hazugság. Aki nevén nevezi a dolgokat, arra ma is rásütnek egy bélyeget. Az emberek között különbség van – egyenlők vagyunk, de nem vagyunk egyformák. Azt hirdetni, hogy mind egyformák vagyunk, káros uniformizálás. Az, hogy csak egyféleképpen szabad gondolkodni, csak bizonyos szavakat lehet kimondani, veszélyes. Akárcsak a történelmi valóság letagadása abból kifolyólag, hogy ma nem tetszik egyeseknek, ami a múltban volt. A proletár himnusz, az Internacionálé szavai szerint a cél „a múltat végképp eltörölni”. A múltat nem letagadni, hanem megismerni kell, és tanulni a hibákból, hogy ne ismétlődjenek meg.

– Mik azok a beidegződések, amelyek a kommunizmus idejéből maradtak ránk?

– Társadalmi szinten nagyon nagy a vágy, hogy az állam gondoskodjon rólunk, biztosítsa, szervezze életünk bizonyos aspektusait, és ez a napjainkig tetten érhető. Sokkal nehezebb a saját lábunkra állni, mivel nincs benne gyakorlatunk. Nem úgy neveltek, hogy mi döntsünk a dolgokról és azok mikéntjéről, hanem mindig volt valaki, valami fölöttünk álló, aki megmondta, hogy mi a jó és mi legyen. Ez napjainkban nagyon sok frusztrációt kelt, mert ma az államnak már nincsenek meg a forrásai, lehetőségei, erre. Valamint nem biztos, hogy a vezetőknek megvan arra az akarata és képessége, hogy a nép szükségleteit kielégítsék. Már nincs egyetlen, uralmon lévő párt, de a politikai pártok gyakorlatában megmaradt a régi eljárás, hogy a szakértelem és rátermettség helyett a párthűséget tartsák döntőnek a kulcspozíciós állások betöltésekor. Hogy közeli példával éljek, elég az állami sóipari vállalat (Societatea Națională a Sării, Salrom – szerk. megj.) esetére gondolnunk, amelynek az élén álló igazgató a parajdi bányakatasztrófa után fizetésemelést kapott. 

– Miben mégis markánsan eltérő az idősebbek és a fiatalok gondolkodása, ha a kommunista múltról van szó?

– Az idősebbeket elfoghatja egyfajta nosztalgia, a fiatalok csak hallottak erről az időszakról, azért hajlamosak lehetnek idealizálni, és arra a következtetésre jutni, hogy milyen jó volt. Gondolkodás tekintetében a cenzúra kialakítja az öncenzúrát: ha az emberben van egészséges életösztön, akkor bizonyos dolgokról nem beszél, hiába ha nem tetszenek neki. Ez nagyon nehezen oldódik, mert a totalitárius diktatúrában az ember vérévé válik, hogy mindig vigyázni kell. Úgy érzem, hogy mára már, 35 év után, oldódik ez az óvatosság. A fiatalok esetében – ezzel átestünk a ló másik oldalára – az önfegyelem hiánya lehet veszélyes: nem veszik figyelembe, hogy mielőtt mondok valamit, előtte meg kell gondolni, hogy mi lehet a szavaim következménye. Tapasztalataim alapján a közösségi média kommentfelületein olyan indulatok szabadulnak el, amelyek nagy erkölcsi züllésről árulkodnak, nagyon sokan a frusztrációjukat élik ki névtelenül, amikor másokat minősítgetnek, ledorongolnak. Különbség van a szabadság és a szabadosság között. Rendre és korlátokra is szükség van, ahogy József Attila mondta: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet.” A szabadság túlhajtása, a szabadosság, a ma ismert „mindent megtehetek” attitűd, a mások kárára történő önérdek-érvényesítés erősen jelen van a fiatalok gondolkodásában, életfelfogásában. A kommunizmust megélt nemzedékek tagjaiban sokkal nagyobb a kitartás, munkabírás és az önfegyelem, ellentétben azokkal, akik nem ismertek korlátokat.

– A családokon belül hogyan öröklődnek a kommunista érából hozott hozzáállások?

– A lélektanban is megjelenik az úgynevezett örökölt sors, vagy az átörökölt traumák fogalma. Azokra vonatkozik, akik jó körülmények között élnek, mégis úgy érzik, hogy valami nincs rendben, és ha elkezdenek nyomozni a múlt után, előbukkannak az őseik által megélt olyan traumák és szenvedések, amelyeket nem osztottak meg. Úgy lehet oldani a traumákat, ha kibeszélik. Ezért van szükség rá, hogy mint már említettem, a családokon belül is beszéljenek ezekről a tapasztalatokról. Ez a folyamat egyáltalán nem kellemes, mert aki meséli, az újra átéli a fájdalmas emlékeket.

– Azoknak, akik nem élték a kommunizmust, és nem kaptak családi történeteket sem róla, mit ajánl a múlt ezen szegmensének megismerésére?

– Irodalmi művek olvasását javaslom. Például Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő dokumentumregényei a kommunizmusról rendkívül tanulságosak, de a klasszikusok közül olyan nagy kedvenceimet is említhetem, mint Mihail Bulgakov A Mester és Margarita vagy Csingiz Ajtmatov Egy évszázadnál hosszabb ez a nap című regénye. A kortárs hazai irodalomban is egyre gyakoribb téma a kö­zelmúlt, például Tompa Andrea önéletrajzi ihletésű regénye, A hóhér háza vagy az Eginald Schlattneré, a Vörös kesztyű, Dragomán György A fehér király című műve. A román irodalomból Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! vagy Alina Nelega Mintha mi sem történt volna című regénye szintén a kommunista rendszert és utóhatásait mutatja be, mindkettő hozzáférhető magyar fordításban. De nagyon sok jó román és magyar film is foglalkozik a témával. Ezekből a művekből az is megismerheti, megérezheti, hogy milyen volt a kommunista diktatúra világa, aki nem élte meg, és emberi sorsokon keresztül – az irodalom így hat – alaposabb és igazabb, mindenképpen „emészthetőbb” formában szerezhetjük be az ismereteinket, mint ha történelemkönyvből olvasnánk statisztikai és tényadatokat a korszakról.