Rögtön a könyv elején megdöbbenve fedeztem fel, hogy Audrey Hepburn annak dacára a filmipar egyik legragyogóbb csillaga, hogy sosem tanult színjátszást, nem tudatosan választotta hivatását. A szíve mélyén balerina szeretett volna lenni, a tánchoz azonban nem volt meg a kellő testalkata – legalábbis az akkori tánctanára ezzel az indokkal bocsátotta el a balettiskolából. Ezt a történetet találtam a legszebbnek a regényben, hisz annak ellenére, hogy az élet kegyetlensége összetöri a fiatal lány régóta dédelgetett álmát, ő mégsem adja át magát a csalódottság érzésének, sőt a gyerekkorban átélt fájdalmaknak köszönhetően válik Audrey története emberivé. Ez a könyv nem egy mesére hajazó iromány, nem egy boldog befejezés felé tartó amerikai sztori, nem egy limonádé, de nem is egy szájbarágós sikertörténet. Audrey élete több volt ezeknél, és Weinberg könyve oly gyönyörűen ragadja ezt meg. 
A könyvből kiderül, hogy Audrey egy rendkívül szeretetre éhes gyermek volt. Ez felnőtt nőként is jelentősen meghatározta a baráti, illetve a szerelmi kapcsolatait. Fiatalon a színészetnek élt, bár sosem érezte magát elég tehetségesnek. Mások dicséretéből építgette az önbizalmát. A munkájában maximalista és precíz maradt azért, hogy folyamatosan bebizonyítsa magának: valóban tud élni a tehetségével. Gondoskodó nő volt – kimeríthetetlen kedvességet és jóságot adott a kollégáinak, férjeinek. Audrey lelkének szépsége és a másokról való gondoskodás veleszületett adottság volt. Egy interjú során azt nyilatkozta, hogy szeretetet sokkal fontosabb adni, mint kapni – ez a mentalitás kísérte végig egész életét. 
A létének értelmére családanyaként talált rá. Nem csak a saját gyerekeit imádta, idősebb korában kifejezte szeretetét és gondoskodását a világ összes gyermeke iránt – folyton próbált segíteni a nélkülözőkön. Nem egy tipikus hollywoodi sztárocska volt, élvezte a színészkedést, de kezdetektől fogva érezte, hogy nem ez életének célja, a háziasszony és az anya szerepe sokkal közelebb állt valódi énjéhez. A könyv szerint épp ezért tűnt egyedi jelenségnek az akkori filmes világban, a producerek és a színészek nem voltak hozzászokva az ilyen nemesen egyszerű és mértéktartó művészhez.
Olvasás után kedvem támadt megnézni néhány filmet Audrey Hepburn főszereplésében. A regény nem túlzott, amikor azt írta, hogy Audrey kedvessége és szépsége csak úgy árad a képernyőről a nézőre; a színésznő babaarca, selymes hangja, törékeny alkata, kecses mozdulatai egyszerűen elbűvöltek. Csak arra tudtam gondolni, hogy a színésznő az alapvető, tiszta emberi jóságot testesíti meg. Szeretnénk olyanok lenni, mint Audrey, és szeretnénk, ha több olyan ember lenne a világunkban, mint Audrey. Nekem jelenleg Audrey Hepburn a nagybetűs csodanő, aki magánéleti és szakmai szempontból is piedesztálra emelhető.