Sarah Goodwin negyvenes fotóriporter, James Dodd negyvenes újságíró, Richard Ehrlich ötvenes képszerkesztő, Mandy Bloom huszonéves rendezvényszervező. A Pillanatfevétel négyük története: kritikus, hősies, tragikus és hétköznapi pillanatokban. A darab döntésekről és kompromisszumokról szól, amelyeket mindannyian meghozunk: a szerelemben, a munkában és a háborúban – ezekkel a sorokkal ajánlja a Csíki Játékszín a tavaly október végén, Vladimir Anton rendezésében bemutatott darabját. A szerelemben, párkapcsolatban meghozott kompromisszumról hajlamosak vagyunk nevetséges, csip-csup dolgokra gondolni, mondjuk, arra, ki hol nyomja a fogkrémestubust, fel- vagy lehajtja-e a vécéülőkét, és melyik fél rokonainál fogyasszuk el a vasárnapi ebédet. Holott az igazi törésvonalak ennél jóval mélyebben húzódnak, például a munka és magánélet egyensúlyának, összeegyeztethetőségének a mezsgyéjén.

Ha a fiatalok pályaválasztásáról esik szó, gyakran elhangzik, hogy olyan szakmát válasszanak, amely valóban megfelel a képességeiknek, érdeklődési körüknek, hiszen a szívvel-lélekkel végzett munka igazából szórakozás. Egyéni vállalkozók által unalomig ismételt frázis, hogy a munkájuk a szenvedélyük, és nem is dolgoznak, csak a hobbijuknak élnek. De van erre jobb szó is: hivatás. A hivatás a Magyar értelmező kéziszótár szerint valamely foglalkozás, pálya iránti hajlamot, elhivatottságot, e hajlam alapján választott foglalkozást, életcélt jelent. A személyes elkötelezettséget hagyományosan hivatástudatnak nevezzük. De mi történik akkor, ha ez az elkötelezettség, ez a hivatástudat erősebb minden más emberi kapcsolatnál, amikor a mérleg nyelve átbillen? Hogy dönt Sarah Goodwin, a negyvenes fotóriporter, alapíthat-e családot, mikor a világban annyi háború, éhínség, igazságtalanság történik, amit kötelessége dokumentálni?

A székelyföldi mozikban nemrég bemutatott és azóta is folyamatosan vetített, Erőss Zsolt feleségének, Sterczer Hildának a gyászfeldolgozásáról szóló Magasságok és mélységek című filmben is elhangzik egy húsba maró kérdés az egyik riportertől: vajon nem azért hozott rossz döntést a higgadtságáról és jó helyzetfelismerő képességéről, a felelős döntéseiről híres legendás hegymászó, mert most először fontosabb volt számára a család, és nem azért vállalta-e a huszonnégy órás csúcstámadást, mert túl akart lenni a dolgon és mihamarabb hazatérni a szeretteihez? Egyáltalán lehet-e családja annak, aki „őrült és öngyilkos sportot űz”?
Jómagam is láttam már a lánya óvodai ballagásáról elsiető mellkassebészt, mert a medve épp akkor sebesített meg valakit életveszélyesen, és mazochista pillanataimban elgondolkodom azon, hogy ha nálunk is háború törne ki, és a családom a menekülés mellett döntene, én mit választanék: mennék a fiaimmal, vagy maradnék tudósítani? A kérdésen könnyű megrökönyödni, hiszen egy anyának a gyermekei mellett a helye, ha lehet, távol a fegyverek zajától, viszont az újságírónak az események sűrűjében. Ön hogyan döntene?