Regensburg Bajorország fővárosától, Münchentől nem messze, a Duna mentén fekszik. Pontosabban ott, ahol a Regen folyó és a Duna találkozik (ráadásnak itt a Naab is). Több mint 150 ezer lakosa van, és egyetemi városként a tanév ideje alatt diákok lepik el a központot. Kedves bajor város ez, középkori hangulatú óvárossal, megannyi parkkal és sokkal több folyóparttal, mint amennyi más folyó menti városoknak jár (tudniillik a Duna itt több ágra szakad, így híd hidat ér, sziget szigetet, emiatt rengeteg vízimadarat lehet látni a városban).

Úgy alakultak a dolgok, hogy kilenc hónapot töltöttem el ebben a bajor városban. Kilépve a megszokott mókuskerékből, szédítően üdítő volt a város kényelmes, civilizált hangulatú nyugalma. Azt hiszem, ez volt az első benyomásom, hogy valami furcsa és állandó nyugalom jellemezi a város életét, amit az itt élők talán már észre sem vesznek, csak az idegeneknek tűnik fel. Jellemző ez a forgalomra, a járókelőkre és az autósokra egyaránt, s főleg a biciklisekre. Szintén az első benyomások közé tartozik az az irigység is, ami a bicikliutak láttán fogott el, hogy bezzeg nálunk ‒ otthon ‒ miért nincs ilyesmi. Az összehasonlítás az otthon és az idegen hely között folyamatos, állandó. A viszonyítási pont az otthon, minden más ahhoz képest valamilyen – vagy jobb, vagy rosszabb, de sohasem ugyanolyan. 

Emlékszem, még az is feltűnt az érkezés utáni első napokban, hogy az arcok nem olyan gyűröttek, mint otthon. Végül is, ez teljesen érthető, mert ‒ nagyrészt ‒ földműves környezetből jöttem, márpedig a napfény, a hideg levegő, a szél és az eső megcsípi az arcbőrt, nyomot hagy, ami lehet ránc, lehet barnaság a bőrön, vagy enyhén vöröses szín, az arc pedig megduzzad, vagy éppen ellenkezőleg, beesik. Szóval a fizikai munkának nem csak a kézen van nyoma. A sima, fényes, ápolt arcok pedig azt sugallták, hogy itt már nincs szükség a gürcölésre, itt az élet sokkal kényelmesebb, mint otthon. Persze az öreg arc mindenhol ráncos, és ehhez kapcsolódik még egy rádöbbenés: sokkal több fiatal felnőttet, fiatal szülőt láttam az utcákon, és sokkal több gyereket, mint itthon. Ez a felismerés már igazán mellbevágott, főleg, mert akkoriban jelentek meg a romániai népszámlálás nem túl fényes jövőt előrevetítő adatai. Amikor számokról van szó, valamiért megfoghatatlannak, elképzelhetetlennek, távolinak tűnik a valóság, amit a számok mutatnak. Minél nagyobb a szám, annál nehezebb elképzelni, hogy az mit is takar tulajdonképpen, de amikor a valóság az utcán jön szembe az ember lányával, akkor igazán mellbevágó.

Ha igazán, nagyon mellveregetősen lokálpatrióta lennék, akkor ide írnám azt is, hogy én aztán biztos, hogy nem maradok idegen földön, de inkább olyan lokálpatrióta vagyok, mint Kányádi versében a matróz, aki Kolumbusz hajójának árbockosarából kiált, mikor szülőföldjének határát megpillantja: „… minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem”.