A gránátalma az egyik leggyakoribb motívum az Üzbegisztánban látott kézműves alkotásokon. A termékenységet jelképezi, illetve az iszlám összetartó erejét. Ez nem az az iszlám, amire kapásból asszociálunk: mesés építészetüket, szentjeik, nagyjaik mauzóleumát, mecseteiket szeretettel mutatják az üzbégek az érdeklődő turistának. És mindent megtesznek azért, hogy kultúrájukban meglássuk a szépet.

Az üzbég főváros, Taskent elképesztően modern: széles sugárutak, csupa üveg toronyépületek, hatalmas lakónegyedek, este mindez vakító fényben villódzik. Régi része alig van, 1966-ban egy óriási földrengés a földdel tette egyenlővé a város jó részét, utána pedig egyfajta szovjet mintavárost építettek fel a helyén, ez bővül azóta gyors ütemben. Minden hatalmas: az emlékművek, a terek, a kormányzati épületek, a metró, a kommunista építészet szemléletes példájaként az Üzbegisztán Szálló, a szobrok. Ilyen a város szívében Amir Timur óriási lovas szobra, a Timur Lenkként, Tamerlánként is ismert középkori hódító szelleme aztán egész utunkon végigkísért.

Mert ő a cári idők, a szovjet évtizedek és a 2016-ig tartó diktatúra után az identitását csiszolgató ország mitikus hőse, az üzbég nép atyja. Szamarkandot, az ősi várost, egy hanyatló időszak után ő tette meg újdonsült birodalma fővárosává (itt is nyugszik), ő és utódai hozták létre azokat az épületeket, amelyek kvintesszenciáját adják az iszlám építészet értékeinek. A Registan teret a Kelet egyik legszebb terének mondják, és valóban lenyűgöző. Bár az épületek architektúrája nem túl változatos, az elemek ritmusa, az egymáshoz való elhelyezkedése, a részletek, a díszítés elképesztő finomsága és bősége, a tükröződő napfény vagy esti kivilágítás meséssé varázsolja a látványt. A kupolák türkizével nem lehet betelni…

Itt vezetett a selyemút, amelyen évszázadokon át karavánok vitték, hordták áruikat a „mesés” Kelet és Nyugat között. Nyomukban hódítók és utazók rótták az embert próbáló utat. Európai szemmel itt még a 19. században is középkor volt, tanúsítja ezt a magyar utazó, Vámbéry Ármin is feljegyzéseiben. Khivában, az egyik legszebb selyemút menti városban emléktábla őrzi emlékét, maga a tíz méter magas vastag falakkal körbevett óváros (Itchan Kala) megőrizte akkori szerkezetét. Az épületek homokszínű falai között vibrál a mecsetek, minaretek, medreszék kék csempedíszítése, a káni palotákban ma is el lehet veszni, egykor éppen azért építették labirintusszerű struktúrában, hogy az idegen behatolók tévedjenek el, hogy aztán könnyen le lehessen gyűrni őket.

Talán Buhara volt az, ahol a legkönnyebben el tudtam képzelni az egykori világot kereskedőkkel, utazókkal, dervisekkel, fedett bazárjait most is ellepi a szemet gyönyörködtető kézműves és iparművészeti termékek tömkelege, köztük a híres buharai szőnyegekkel. Kis műhelyekben dolgoznak a helyiek, és egyre több a turista, aki kíváncsi Közép-Ázsia legtöbb történelmi örökséggel rendelkező országára. Az ottlét abszolút biztonságos, a helyiek kedvesek, nyitottak, a piláf – palov, plov, ahogy néhány helyen mondják – finom, a nant, kenyerüket vágni nem, csak törni szabad. A gránátalmaszörp pedig mennyei.