Emlékszem, hogy gyerekkoromban nagyon szerettem a Mr. Bean rajzfilm­sorozatot. Az az idő maga volt a csoda. A minap gondoltam egyet, és újra elkezdtem nézni. Nemcsak azért, mert nosztalgiával gondolok vissza a gyerekkoromra, hanem azért is, mert akkoriban az ilyen humoros rajzfilmek egyet jelentettek a családi programokkal. Ezúttal egyedül néztem meg a sorozat részeit, meg akartam adni neki az esélyt, hogy annyira szeressem, mint régen. Megdöbbentett, hogy mennyire másnak tűnik Mr. Bean felnőttszemmel. Míg egyes rajzfilmek beszürkülnek az évtizedek alatt, addig ez még ma is képes százszázalékosan ugyanazt a minőségi szórakozást nyújtani. 

A Mr. Bean nemcsak a gyerekkorom meghatározó filmélménye, hanem, mondhatni, egy meghatározó filmtörténeti alapkő is egyben. Már magának a karakternek a megjelenése annyira fontos és reprezentatív, legalábbis számomra, hogy rendkívül sok szempontból meg tudnám közelíteni a témát. A rajzfilmsorozatnak hagyománya van, de a Rowan Atkinson főszereplésével készült egész estés filmek ugyancsak népszerűek világszerte. Még ma is képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy ez már nem a némafilmek kora, és jót derülünk az együgyű Mr. Bean hümmögésein, morgolódásain, egy-két szavas mondatain. Ő egy tetőtől talpig burleszk­figura – néha szerencsétlen, néha szerencsés; néha irigylésre méltó, máskor semmi pénzért nem lennénk a helyében. A karakter is humoros, a helyzetek is mókásak, és azon a kevés szövegen is jót nevetünk, ami elhangzik néha. A főhős gondtalan, önfeledt, gátlásos és frusztrált is egyben. Csupa ellentmondásokból épül fel a személyisége. Egy felnőtt-testbe zárt gyermek, aki eljátssza azt a szerepet, amit a környezete elvár tőle, de amint hátat fordítanak neki, a legnagyobb ostobaságokat képes elkövetni, a legnagyobb komolysággal fűszerezve. 
Butaságai ellenére sem lehet rá haragudni, és talán ezért is olyan csodálatos a rajzfilmsorozat. Mr. Bean mindenkinek a gyermeki énje. Az a részünk, amelyik nem szégyell plüssmackóval aludni, vicces alsóneműt hordani vagy egy egész homárt felzabálni, miközben egyáltalán nem törődik azzal, hogy mások mit gondolnak róla. A pszichológia szerint ez mindannyiunk elfojtott személyisége: azt tenni, amit csak szeretnénk, az előítéletektől nem tartva. Még szerencse, hogy nem fojtottuk el túl mélyre ezt a gyermeki énünket, különben nem tudnánk azonosulni Mr. Bean karakterével! Valójában a sorozat többi szereplője sem tud rá haragudni, csak nagyon ritkán dorgálják meg baklövései miatt. Nem kimondottan félnek tőle, de tartanak attól, hogy őket is valami baj éri a közelében. Mr. Bean nem veszélyes, de rettenetes, hogy mennyi szerencsétlenség éri őt a mindennapokban. Nincs felkészülve a valóságra, ezért nem is tud abban létezni, a viselkedése pedig nem illik bele egyetlen előírt vagy elvárt társadalmi szerepbe sem.
Nem vagyok már gyerek, de továbbra is szívesen nézek rajzfilmeket azért, hogy elszakadjak a szürke mindennapoktól, az unalmas és megszokott, felnőtteknek gyártott sorozatoktól. Aki hozzám hasonlóan valami titkosra és izgalmasra vágyik, annak merem ajánlani a rajzfilmet. Felnőttszemmel nézve gyermekkori kedvencünket azon tűnődhetünk, hogy vajon egy Mr. Bean-féle embert most zseninek vagy szellemileg visszamaradottnak bélyegeznénk. Hajszálvékony a határ a kettő között.