borús égbolt
enyhe havazás
Egyszer élünk
Írj villanást, de ne háborúsat – kérte derék kollégám. Könnyedén ráálltam. Elvégre, amit a háborúról gondolok, már leírtam jegyzetben. Másrészt meg nem egyszerű, hiszen mindenkit ez foglalkoztat most a legjobban. Pedig foglalkozhatnánk mással is. Nem azért, hogy homokba dugjuk a fejünket, hanem mert az élet attól még nem állt meg, akad bőven tennivalónk. Beszéljünk inkább valami kellemesebb témáról. Ma éjfélkor véget ér a világjárvány miatt csaknem két éve bevezetett vészhelyzet. Legalábbis, ha igazat mondott a múlt héten az államfő.
Ha még emlékszünk rá, a vészhelyzetet megelőző két hónapban rendkívüli állapotot hirdetett ki Klaus Johannis. Azaz két teljes évig voltak érvényben azok a rendeletek, amelyek lehetővé tették, hogy az állam korlátozza alapvető szabadságjogainkat. Holnaptól valamennyi korlátozás megszűnik, hiszen a vészhelyzet teremtette meg a jogalapot arra, hogy kijárási tilalmat, nyitvatartási rendet, maszkviselési kötelezettséget írjon elő az állam, vagy esetenként karantént rendeljen el. Innentől kezdve a hatóságok legfeljebb javasolhatják, hogy az óvintézkedések némelyikét tartsuk be.
Kezdetben nagyon furcsa volt, hogy nem mehetünk oda, ahová csak kedvünk tartja, a vendéglők befogadóképességük töredékét használhatják ki, korábban zárnak a kocsmák, kávézók. Azután lassan hozzászoktunk a korlátozó intézkedésekhez. Szép lassan bele is fásultunk. Szinte észre se vettük, hogy időközben radikálisan átalakult addigi életünk. A veszteségek feldolgozása mellett lélektanilag az volt a világjárvány egyik legborzasztóbb hatása, hogy hozzászoktunk. Hozzászoktunk ahhoz, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk volna. Ismét kiderült, hogy a tűrőképességünk társadalmilag is meglehetősen magas. Ez önmagában nem lenne akkora gond. Abban látom a veszélyét, hogy a mindenkori hatalom birtokosai ezt látva esetleg vérszemet kapnak, valahányszor ahhoz támad gusztusuk, hogy szabadságjogainkat megnyirbálják.
Holnaptól újra fellélegezhetünk. Hogy mennyi időre, nem tudom. Csak azt, hogy ha már véget ér a vészhelyzet, jól tesszük, ha nem hagyjuk ki a lehetőséget, és megtöltjük újra élettel közösségi tereinket. Nincs mire várnunk, csak egyszer élünk.
Kiss Előd-Gergely
.jpg)