Önkéntesként Szárhegyen
„Ma, amikor Berta néninél befejeztük a favágást, s indultunk el, ő sírt. Köszönte. Mert neki senkije sincs. A férje harmincvalahány éve meghalt, nem lehetett gyerekük. Van egy testvére a világ másik felén, parkinsonos, az ő lánya messze lakik, néha jár Szárhegyre. Szomszédok vannak, mindenki a maga nehézségével. Ezért esett ennyire jól Berta néninek, hogy összevágtuk, beraktuk a fát. Megnyugodott: lesz a télre tüzelő, kis vederben behordhatja, nem fog fázni. Úgy köszönte a drága néni, mi is meghatódtunk. Tudom, hogy jó helyen voltunk.”